A szerelmes Joker dalra fakad

Akik nem látták a 2019-es első részt (ha egyáltalán vannak ilyenek), most alapos eligazítást kapnak, mert a hosszú bírósági jelenetek során tulajdonképpen elismétlik az addigi történéseket. Tudjuk, hogy Philips nem tervezett folytatást, ám a főszereplő, Joaquin Phoenix jó szokszor elmondta interjúiban, hogy pályafutása legfontosabb szerepének tartja Joker figuráját, és nehezen tudja elengedni. Vagyis szinte kikényszerítette a második részt. És mivel Holly-woodban a pénz beszél – főleg, ha egy film szerény büdzséből rekord-bevételt csinál –, a kezdeti nemet mondás fokozatosan elhalkult.

Nehéz dolga volt Todd Philipsnek és hűséges forgatókönyvíró társának, Scott Silvernek, mert egy kerek, ügyesen befejezett sztorit kellett folytatniuk. Ott lett vége, hogy a Jokerként felkonferált Arthur Fleck egyenes tévéadásban bevallotta, hogy ő ölte meg a metróban a három brókert, majd pedig lepuffantotta a műsorvezetőt. Ezek után Gotham Cityben kitört a káosz: a társadalom peremén élők bohócmaszkban randalíroztak, fosztogattak az utcákon. A záró képsorokon Arthur az elmegyógyintézet folyosóján sétál. A Joker 1 a kisemmizettek dühét mutatja meg. Ugye emlékeznek: ha nem szüntették volna meg az ingyenes pszichológiai kezeléseket és Arthur továbbra is megkaphatta volna a gyógyszereit, talán minden másképp alakul. De mivel magára hagytak egy elmebeteget, akivel amúgy is rosszul bánt az élet, az történt, ami történt.

A második rész az Arkham Elmegyógyintézetben kezdődik, amely inkább egy börtön. Nyugtatókkal tartják féken az indulatokat, vagyis leszedálják a tárgyalásra váró rabokat, és mellesleg ütik-verik is őket. Arthur Fleck diagnózisa nem túl reményteljes, a pszichiáterek szerint nem szenved személyiségzavarban. Ezért eleve fura, hogy bírósági tárgyaláson, tanúk meghallgatásával próbálják bizonygatni ennek ellenkezőjét. De ne akadjunk fenn ezen, hiszen Gothamben vagyunk, ahol bármi lehetséges, annak eldöntését is az esküdtekre lehet bízni, hogy eszénél volt-e hősünk a gyilkosságok elkövetésekor, vagy egy személyiségzavaros emberrel van dolgunk, aki Jokerként gyilkolt.

A film alcíme Kétszemélyes téboly, ami az eredetiben franciául szerepel (Folie à Deux), ki tudja, miért. A rendező talán Lady Gaga kedvébe akart járni, aki rajong a francia kultúráért. Felmerülhet a kérdés, mit keres Lady Gaga a Joker 2-ben. Nos, Todd Philips musicalt csinált a második részből.

Arthur a zeneterápián megismerkedik egy Lee nevű nővel, és azonnal szárba szökken köztük a szerelem. Később kiderül, hogy Lee, aki az alapul szolgáló, (de tényleg csak ugródeszkaként használt) Batman-filmek Jokerének párját, Harley Quinnt idézi meg, füllentett hősünknek. Nem páciens ő ott, hanem egy jómódú orvos lánya, aki pszichológiát tanult, és önszántából költözött be az Arkhamba. Kifejezetten azért, hogy találkozhasson Jokerrel. Azaz egy rajongó a sok közül, bár rajongásának okát nem fejti ki a film során. És itt álljunk is meg egy szóra.

Vajon miért lett egy sorozatgyilkosnak akkora fanklubja városszerte, hogy nyolcrészes tévésorozat is készült az életéről, és miért válhatott a bohócmaszk a társadalmi egyenlőtlenség elleni harc jelképévé? Lee saját bevallása szerint 20-szor látta azt a sorozatot, Arthurnak viszont nem mutatták meg, és sajnos mi sem nézhetünk bele, pedig ez remek poén lehetett volna. A Kétszemélyes tébolyban többször elhangzik ugyan, hogy Arthur lelki beteg, viszont kevésbé hangsúlyozzák, hogy ettől függetlenül is a velejéig romlott rendszer áldozata.

Az első rész után sokan vádolták a rendezőt azzal, hogy élteti az erőszakot és piedesztálra emel egy gyilkost. Nos, egyrészt a filmtörténet a Bonnie és Clyde óta tele van hasonló történetekkel, másrészt Todd Philips azon leszakadt rétegek hőseként ábrázolja főszereplőjét, akik hiába próbálnak megkapaszkodni, állandóan lerúgják őket a létráról, ezért egyre dühösebbek. Ehhez semmit sem tesz hozzá a folyatás, nem tudunk meg belőle többet a főszereplőről, Lee pedig szinte teljesen ismeretlen marad számunkra. Kevés a közös jelenetük, és azokban is folyton dalra fakadnak.

Vajon mit akarhatott ezzel a dalolászással a rendező? Talán pont azt, hogy megdöbbenjünk. Ez esetben kimondhatjuk, hogy Todd Philips a klasszikus musicalkorszak dalaival szándékozott lázadni. Példának okáért: egy tévébolt kirakatában több képernyőn látjuk, ahogy Arthur a börtöninterjú végén elénekli a Bewitched, Bothered and Bewildered című musicalslágert. Lee a kirakat előtt áll többekkel együtt. Udvariasan elnézést kérve közelebb lép, betöri az üveget és kiemel egy készüléket, majd odébb áll – mintha a szerelmét vinné magával, egyben lázadna is a mindkettőjüket tönkre-zúzó rendszer ellen.

Ilyen tökéletes pillanatokból azonban kevés van a filmben, a betétdalok inkább ártanak, mint használnak neki, a sötét atmoszférájú első résztől teljesen elszakítva a folytatást. De mivel Philips tiltakozott az ellen, hogy musicalnek tekintsék a filmjét, hangsúlyozva, hogy a mindent szórakoztatásnak tekintő társadalmat akarta kritizálni, nézzük a dolgokat ebből a szemszögből.

Egy olyan világban, ahol a John-ny Depp–Amber Heard-tárgyalást szórakoztató tévés tartalomként tálalják, ahol tényleges gyilkosok iránt rajongás alakulhat ki egy dokumentumfilm hatására, ahol politikusok befolyásolhatják perek kimenetelét, a Joker-mánia is hihető. A bíróság épülete előtt bohócmaszkban csápolók kedvéért Arthur elő is veszi másik énjét, stand-up-fellépésnek tekinti a tárgyalást. Miközben tudja, hogy csak akkor kerülheti el a halálbüntetést, ha az esküdtek kimondják: nem ő gyilkolt, hanem a „másik énje”.

Mindkét főszereplő nagyot alakít. Joaquin Phoenix megérdemelten kapott Oscar-díjat az első részben nyújtott teljesítményéért, és itt is hozza a szintet. Kevesebbet halljuk tőle azt a bizonyos vérfagyasztó kényszeres nevetést, megcsodálhatjuk viszont tánctudását. Az énekhangja pedig olyan, amilyen, elvégre egy kisember éneklését halljuk. Lady Gaga többször nyilatkozta, hogy szándékosan nem eresztette ki tökéletes hangját, de nem azért, hogy partnere jobbnak tűnjön, hanem mert „Lee hangját” kereste. Ez rendkívül nehéz feladat lehetett számára, de pazarul megoldotta, ahogy színészként is újfent megállta a helyét.

A világ legjobb színészei sem tudnak azonban feljavítani egy olyan fogatókönyvet, amelyben tulajdonképpen alig történik valami, hiszen az énekes-táncos jelenetek Arthur fejében játszódnak, börtönfilmekből és tárgyalótermi filmekből pedig annyit láttunk már, hogy nincs min meglepődnünk.