El a kezekkel a Tátrától!

Felháborító, hogy mit meg nem engednek maguknak ezek a magyar miniszterek! A pimaszság netovábbja! Az a kidőlt fenyőfa meg az a kitépett bükk az én nemzeti tudatom része, okés? Csak az enyém, nemzeti tudatomé, értve vagyok? Na, húzzál innen a vérbe, kérlek alázattal, nehogy már itt megmentsd nekem az én nemzeti tudatomat, a tiedben ott a csikós, a gulyás, a halászlé meg a birkapörkölt, azzal foglalkozzál, légyszi. Ja, tényleg: juhtúrós galuskát, brindzát és ostyepkát se egyél ezentúl, mert azok is az én nemzeti tudatom részei, még a végén eleszed a nemzeti tudatomat... Úgyhogy nekem te ne mentsd meg az enyémet, mert ez az én havasi gyopárom, az én zergém, az én Tátrám.

Majd jól visszaküldöm a cseheknek is a pénzsegélyt, alázzák meg az öreganyjuk térde kalácsát, mert az én Tátrámat csak én menthetem meg, maximum a Dzurinda oszthatja el rá a pénzt, de mindenképpen csak egy tősgyökeres szlovák ember, mert a nemzeti tudatomból nem adok egyetlen farönköt, forgácsot, gyufaszálat sem. Még mit nem? Hogy aztán ti keressetek rajta? Ez az én szimbólumom, csakis és kizárólag az enyém. Az én kisprivát őrületem, hát ne nyúljál hozzá, mert nagyobb kárt csinált, mint az orkán. S az unió se segítsen az én Tátrámon, mert az nem az ő nemzeti tudata. Vagy ha már pénzt küld rá, akkor lehetőleg egyenesen nekem, az én számlámra, mert az is az én nemzeti tudatom része. Sőt, mondhatnám fundamentuma. A természeti katasztrófa az én katasztrófám, s az én hősi nagy harcom a nemzeti tudatom részének újjáépítése is, na. Apropó, kik ezek az izmos fehérköpenyes bácsik, akik most lefogtak engem, meg az a szemüveges bácsi, aki azzal a csúnya nagy fecskendővel közelít felém? De hát én most nem mehetek el szanatóriumba, mert most meg kell mentenem a nemzeti tudatom részét, s azt kizárólag csakis egyes-egyedül én menthetem meg. Mert mi lesz, hogy ha mások is segítenének...

Most mondják, hogy egy tátrai szanatóriumba visznek, nahát, megnyugodtam. Máris otthon vagyok én, egyedül az én nemzeti tudatomban.