Egy téma, két kérdés

Úgy látszik, az eddigi sok – természetesen egyoldalú – tabutéma egyike, a nemrég elővett Beneš-dekrétumok ügye még egy jó darabig beszédtéma marad. Legalábbis a parlamenti választásokig. Mindenesetre kívánatos volna két kérdést tisztázni és megmagyarázni. A szlovákiai magyarságot nem lehet megvádolni a Csehszlovák Köztársaság szétverésével – nem tette ezt sem 9 éve, de még 63 évvel ezelőtt sem. Akkor pedig miért voltunk a háború utáni bosszúhadjárat célpontjai? Mindenki előtt ismeretes, hogy a köztársaság nem 1938 novemberében, hanem a következő év márciusában hullott szét. Különben is, bennünket sohasem ismertek el államalkotónak. Ha pedig egy fölösleges csavar kiesik valamilyen gépből, az még ettől nem válik üzemképtelenné. A másik kérdés, hogy miért kell magyar–szlovák viszonylatban a körömszakadtáig ragaszkodni minden hírhedt rendelet megőrzéséhez. Szlovákiának van érvényes alkotmánya, törvényei, amelyek esetleges kisebb simításokkal megfelelnek a XXI. század és az Európai Unió elvárásainak. Vagy talán majd ott is be kell vezetni a nálunk jól bevált taburendszert? Esetünkben a nem EU-komfort dolgok agyonhallgatására? Ezek szerint még a boszorkányüldözést törvényesítő előírásoktól sem kellene elhatárolódnunk. A németek meg ragaszkodhatnának a nürnbergi törvényekhez, és a többi közép-európai állam is a saját, akkortájt agyondicsért zsidótörvényéhez. Ha természetes módon tisztázódna a helyzet, és esetleg anyagilag kárpótolnák az igazságtalanságokat, ez biztosan nem okozna jelentős megterhelést. Itt talán az akadályt csak az jelenti, hogy az említett időben (tévedésből?) máson verték el a port. És ezt most az itteni körülmények között nem könnyű beismerni.

Kelecsényi Imre

Pozsony