Egy futballfüggő naplójából (irány Ekel!)

Szombaton a Somorja-Rimaszombat (2-0) meccsel indítunk. „Úristen, mennyien vagyunk!“ - zengi a hazai tábor. Humorérzékük díjazandó: összesen heten vannak. Ők a helyi B-közép. A hangulatról azonban nem ők gondoskodnak, hanem a vezérszurkoló, egy hetvenéves nő. Néni. Hölgy. Madám. A fedett tribün szélén ül, kezében kereplővel és egy pakli cigarettával. Három szerelme van: „Igor“, „Mezo“ és „Ernestkó“. Utóbbit imádja. „Jó vót, Ernestkó, naccerű vót, Ernestkó, príma vót!“ - ez visszhangzik a somorjai sporttelepen. Ernestkó pedig büszkén kihúzza magát, úgy nyargalászik a balszélen. S ki ne hagyjuk a liblingek közül Gyulát, a kapust! Az őt éltető szerelmi rigmus így hangzik (kántálva, fortissimo): „a Gyula, a Gyula, a Péntek Gyula!“ Így szurkol hősnőnk, s közben lankadatlanul rázza a kereplőt, amelynek olyan hangja van, mint egy óriási motorfűrésznek. Ezzel a rögtönzött, fülfájdító koncerttel persze nem arat osztatlan sikert a nézők körében. „A francnak köll mindig csörögnie nekije“ - dohog egy disztingvált külsejű, felsőbb középosztálybeli nőszemély. Nincs igaza. Ez ugyanis futballtribün, s amit látunk és hallunk, az a szurkolói attitűd őszinte és lelkes manifesztációja. Mert ultrának lenni életforma. 

A villanyfényes koraeste a dunaszerdahelyi stadionban köszönt ránk, ahol a sajtószektor alatti padsorokban egy üveg pálinka köröz, stampedlik emelkednek a magasba, és háziszilva bódító illata lengi be a tribünt, gyümölcspárlatfelhő, mintegy bizonyságául annak, hogy nem tévedtünk el, ez itten, kéremalássan, valódi futballmeccs. S tényleg: még foci is van (DAC-Liptó szentmiklós 3-0), nem csak égetett szesz. Csak hangerő nincs. A lelátó csöndes. Pihen a komp, kikötötték, benne hallgat a sötétség.  A vasárnapi felhozatalban sem csalódunk: Nemesócsa-Csicsó, csak felnőtteknek! A meccs tíz perc késéssel kezdődik, az okokat senki sem firtatja, úgy látszik, errefelé (értsd: a járási másodosztályban) ez megszokott dolog. A borovicska 80 cent, a hangszórókból aktuális hip-hop slágerek szólnak („Kicsikét szűk a világ nekem, / keresem benne még a helyem“). Szemerkélni kezd az eső. A klubház ajtajában végül megjelenik egy hordónyi sörhas. Hamar kiderül: ő a bíró. („Félig telt poharak az asztalon, / ha úgy tartja kedvem, néha beleiszom.“) Egyetlen (ránézésre száztíz éves) partjelzője befáslizott térddel biceg utána. - Né' oda! Ez a partjelző? Hisz' ez nem lát, rossz a szeme! - kurjantja valaki. Egy öblös hang válaszol: - Nem vak ez, a borospoharat még látja! Mindenki nevet. Innentől kezdve világos: ezen a meccsen a halmozottan hátrányos helyzetű bírói párosnak szurkolunk. Előttünk három nyugdíjas őslakos szidja a rendszert, percenként vétve a második parancsolat ellen (vö: „Isten nevét hiába szádra ne vedd!“). A két csapat a „rúgd és fuss“ stílus labda nélküli (ún. sípcsontcsonkoló) változatából tart bemutatót: becsúszó szerelések a csatatéren, csitt-csatt, s az egyik csicsói csávót máris cserélni kell (csúnyán feldagadt, vérömlenyes térdkaláccsal biceg le). A szünetben búcsút intünk az Ócsa-Csicsó összecsapásnak, irány Ekel!  Ekelre érve elered az eső, de ezt leszámítva békés délutáni futballelégia fogad bennünket: 1-0-s hazai vezetésnél kapcsolódunk be az Ekel-Tany derbibe. Nincs fesztiválhangulat, nem szólnak vuvuzelák, nem pereg a dob, ökröt sem sütnek a szomszédos ekeli telken, mégsem marad bennünk hiányérzet: kulturált, nézhető focit látunk. A lelkes ekeliek gyorsan bepakolnak még kettőt az anyátlannak tűnő, tunya tanyiaknak: három-null! (Tanynak már annyi, ez tény.) Az esőfelhők eltűntek, s ahogy a mérkőzésnek vége, én is eltűnök hirtelen (akár az erdőben a vadnyom): vár még rám két esti meccs, s egy jegyzet, amelyben függőségemről számot kéne adnom.