Drága Zsuzsi!

Már több mint egy hete nem hallani, nem látni téged. Napok óta nem kopog a cipőd a folyosón, nem jössz be hozzám az órák között egy cigarettára. A minap még akaratlanul is telefonálni akartam neked, most inkább írok néhány sort hozzád.

Te Zsuzsi! El sem köszöntél tőlem! Igaz, felhívtál akkor, péntek este, hogy na szia, érezzétek magatokat jól a színházban. ĺgérted, ha elmúlik a fájás a lábadból, hétfőn találkozunk. Találkoztunk. Te a koporsódban feküdtél, nyugodtan, én melletted álltam, kételkedve, hogy ez valóság, vagy álom. Te Zsuzsi! Amikor évekkel ezelőtt a galántai gimnáziumban kollégák lettünk, s rájöttünk, hogy egy tőről fakadtunk, hogy mind a ketten a Duna-parton nőttünk fel, én, hisz tudod jól, egy életre megszerettelek. Pedig akkor még nem is tudhattam, hogy milyen önzetlen, igaz ember vagy. Igaz, gondolhattam volna, mert a tanárkollégák fiatal korod ellenére kivétel nélkül szerettek.

A hátad mögött is. Tanítványaid, akikkel igyekeztél megszerettetni a magyar történelmet és irodalmat, s oly páratlan érzékkel ismertetted a felvidéki magyar sorsot, imádtak téged. A temetéseden sokuk arca őszintén bánatos volt.

Őket is sajnáltam, mert egy kitűnő tanár tűnt el személyedben az iskolájukból. Nekem nem tűntél el. Benne vagy, s maradsz örökre a szívemben, emlékezetemben, a kedves ajándékaidban; de a galántai gimnazisták értékrendjében, tudásában, viselkedésében s. Benne vagy, s benne is hagylak a telefonomban, mert ki tudja...

Addig is sokat gondolok rád, és nagyon hiányzol.

Szeretettel: Restár Judit