Dániai szembenézés a múlttal

1940. április 9-én hajnalban a koppenhágai német követ az ágyából ugrasztotta ki a dán királyt, és közölte vele: a Wehrmacht megszállja az országot. A hatékony ellenállásra semmi esély nem volt, ezért az ultimátumot elfogadták, melynek fejében a dánok megőrizhették függetlenségük maradványait. Ennek köszönhetően mentették meg a mintegy nyolcezer dániai zsidó életét, akiket a deportálás elől egyetlen éjszaka halászhajókon Svédországba menekítettek. Ez a dán ellenállás egyik legfényesebb fejezete. Kevéssé ismert tény viszont, hogy 1941 áprilisában a washingtoni dán követ megállapodást írt alá az Egyesült Államokkal, melynek értelmében az amerikai hadiflotta támaszpontot építhetett ki a dán fennhatóság alatt álló Grönland szigetén, amely közvetlenül hatott a német tengeralattjárók elleni küzdelemben. A dán diplomata kétségtelenül kormánya felhatalmazásával rendelkezett (Dánia még a németekkel hadiállapotban álló országokban is fenntarthatott képviseleteket: ez sajátos helyzetéből következett), ám a németek már erélyesen tiltakoztak és megszigorodott a dániai megszállási rendszer. A dánokkal szembeni engedékenység német magyarázata csak részben felel meg az igazságnak, hogy tudniillik a dánok ugyanúgy germánok, mint a németek, tehát helyük lesz az új, szerencsére meg nem valósult hitleri világrendben. Ez nem vonatkozott a norvégokra, akik ugyanolyan germánok voltak, mint a dánok, ott viszont a legkegyetlenebb módszerekkel nyomták el a lakosságot, amikor kiderült, hogy a helyi fasiszta vezér, akinek neve a kollaborálás dicstelen jelképe lett, Vidkun Quisling nem képes a norvég ellenállás letörésére. Az igazi ok persze az volt, hogy a német haderőnek szüksége volt a dán hadiiparra és mezőgazdaságra. Érdekes szám, hogy a háborús Harmadik Birodalom közellátásának 15 százalékát a kicsiny Dánia biztosította. A német hadiipar része lett a cseh–morva protektorátus is, de egészen más feltételekkel, mint ezt a dán nagyiparosok tették. Ez utóbbiak helyzete inkább hasonlítható a semleges svédek ipari együttműködésére a nácikkal: visszautasítani a kollaborációt még a svédek sem merték, viszont a németek világpiaci áron fizettek, amely óriási hasznot hozott az érintett üzemek tulajdonosainak. Idetartozik az is, hogy a német háborús közellátásban komoly szerepet vállalt a dánok mellett Tiso Szlovákiája, a Horthy-Magyarország, illetve Antonescu Romániája.

Ezek a tények többé-kevésbé ismertek voltak. Legfeljebb arról volt szó, hogy míg a közép-európai országok hajdani fél- vagy egészen fasiszta vezetésének felelősségét mindig hangsúlyozták, a skandináv államok és Németország együttműködését inkább csak hallgatólag vették tudomásul. Az ismeretlenség homálya fedte viszont a dán–német viszonyt a háború befejezése után. Dán újságírók és történészek igyekeznek újabban erre is fényt deríteni. Valósággal sokkolva a dán közvéleményt, amelynek idősebbik része igyekezett elfelejteni az 1945 és 1949 között történteket, a fiatalabb nemzedékek pedig egyszerűen nem tudtak semmit. Ismeri a világ közvéleménye, hogy a Beneš-dekrétumok következményeként kitelepítették a háború előtti csehszlovák állam német nemzetiségű lakosságának döntő többségét, kitelepítettek csaknem százezer szlovákiai magyart, illetve a nemzetiségünket kollektív bűnösként évekre megfosztották állampolgári jogaiktól. Legutóbb a Danzigban-Gdańskban született baloldali német Nobel-díjas író, Günter Grass Ráklépésben című regénye hívta fel a világon az elsőként a figyelmet a mai Lengyelország nyugati területeiről elmenekült és kitelepített németek sorsára. A hajdani Szovjetunióban pedig a népes, volgai német kisebbség sorsa már a háború alatt megpecsételődött: őket Kazah-sztánba deportálták.

A dániai eseményekről azonban semmit nem tudott a világ, s mint írtam volt, a dánok maguk is alig-alig. A háborús események következtében, amikor a Vörös Hadsereg előnyomulása elérte a Baltikumot, illetve a porosz területeket – megindult a menekültáradat. 1945 februárjától csaknem kétmillió német (a Wehrmacht egyes egységei, sebesültek, civilek) érkezett az alig ötmilliós országba. Egyedül a koppenhágai kikötőbe 370 ezer katonát és menekültet irányítottak. A helyzet tarthatatlanságát jelezte, hogy Dánia „birodalmi protektora”, azaz helytartója (mert addigra a németek már nem bíztak a dánokban, és leváltották a dán kormányt), W. Best is interveniált Berlinbe, és ennek nyomán a menekültek többségét továbbszállították. A Wehrmacht kórházai képtelenek voltak a sebesültek ellátására, ezért segítséget kértek a dánoktól. A dánok feltétele az volt, hogy engedjék szabadon azokat a dán politikai foglyokat, akik német koncentrációs táborokban raboskodtak. Tekintettel arra, hogy ezek kevesen voltak, a sebesültek pedig rengetegen – a németek eleget tettek a dán óhajnak. A dán orvosi kamara azonban nyilatkozatot adott ki, amely szerint a német menekültek szervezett orvosi ellátását nem fogja a dán lakosság rovására biztosítani. A németek ekkor már nem voltak abban a szituációban, hogy erőszakot alkalmazzanak.

A háború befejezésekor 250 ezer német maradt dán területen, többségük öreg, nő és 15 év alatti gyerek. A dán hatóságok azonnali hatállyal internálták őket, és a munkaképes embereket kényszermunkára fogták. A bánásmód embertelen volt: az internáltak között tífusz pusztított. A hivatalos veszteséglista 13 500 áldozatról tud. Ám ebből 7 ezer ötödik életévét meg nem ért gyermek! Ez volt a bosszú az elmúlt több mint négy háborús év minden megaláztatásáért. Ezt a bosszút azonban nem a tettesek szenvedték végig, hanem ártatlan emberek. A szörnyűség 1949-ben ért véget, amikor a németek internálótáborait felszámolták, és a menekültek Nyugat-Németországba távozhattak. A dán lelkiismeretet a Berlingske Tidende munkatársai és Soeren Lindbjerg tévérendező Csak német című dokumentumfilmje ébreszti. És ahogyan lenni szokott: a dokumentumok közlését indulatos vita követte, sőt az újság esetében gazdasági retorzió is, hiszen a haragvó dán tulajdonostól egy norvég cég mentette meg a lapot. Megdöbbentő, hogy a múlttal való szembenézés nemcsak a mi térségünkben, a cseheknél, a szlovákoknál, a magyaroknál, a románoknál, a horvátoknál vált ki nehezen magyarázható indulatokat, hanem olyan nemzeteknél is, amelyeknek történelmét mi, balga és tájékozatlan közép-európaiak jóval szerencsésebbnek gondoltuk a miénkénél, ezért, mondjuk, a dánok erkölcsi erejét is erősebbnek gondoltuk. Vagy mégis Günter Grassnak lenne igaza, aki a tragédiákat felidéző és a német bűnöket sem elhallgató regényét így fejezte be: „Ennek nincs vége. Nem lesz vége sohasem?”