Csalafinta „putyinológia”

Híven fejezi ki Putyin személyiségét arckifejezéseReuters-felvételA következő évben már legalább tizenegy könyv jelent meg Putyinról oroszul. Ennek a „putyinológiának” a hitele és értéke felettébb kétséges. Néhány kuriózumot azért érdemes idézni ebből a legendáriumból.

Ám előbb a „putyinológia” jellegzetes tévképzeteiről... Amelyek még mindig, Sztálin halála után negyvenkilenc évvel is a vezéri legendákba vetett tartós orosz hitet mutatják... Tudnivaló, hogy Rjurik novgorodi fejedelmet sokan az orosz államiság megalapítójának tartják és a Romanovok előtti orosz uralkodó család is ezt a nevet viselte. Tudnivaló azonban az is, hogy Rjurik létezését is kétségbe vonták sokan, és szívós történelmi legendaként tartják számon. Alekszandr Asztrogor pedig, aki a Putyin misztikuma című könyv szerzője, úgy véli, hogy az orosz elnök éppenséggel Rjurik reinkarnációja, azaz valamely isteni csoda folytán az államalapító teste és szelleme támadt fel benne. Korábban ugyan Alekszandr Kerenszkijre, a februári forradalom vezérére gondoltak mint reinkarnációs elődre, de hamar kiderült, hogy nem megy a buddhista ceremónia, mert Kerenszkij még élt, amikor Putyin megszületett. Meg aztán Rjurik fejedelem mégiscsak előkelőbb, mint Kerenszkij, aki végül is mégiscsak szocialista volt, nem szólva arról, hogy 1917-ben szoknyába öltözve menekült el a bolsevikok elől a Téli Palotából. Egyébként a dalai láma is reinkarnációs jelenségként választatik ki, erre azonban azért nem illik hivatkozni, mivel őt be sem engedik Oroszországba, mintha ezen múlna a kínaiakkal feltétlenül fenntartandó jó viszony.

Jurij Kozenkov azt kérdi művének címében: Megmenti-e Putyin Oroszországot? A válasz bizakodó, noha – az ismeretlenség ködéből felbukkanó szerző szerint – a „cionista szabadkőművesek” mindent megtesznek annak érdekében, hogy Putyin megbukjon. Az a Putyin, aki ezúttal nem Rjurikkal rokon, hanem Sztálinnal. Az újkori históriának csak két kiemelkedő személyisége van – állítja a nem túlságosan tájékozott író – Sztálin és Putyin, mert csak ők mertek nyíltan szólni az orosz nép történelmi szerepéről.

A harmadik alkotás szerzője azonban nem ismeretlen, noha foglalkozásánál fogva közismertnek sem nevezhető. Jurij Drozdov sokáig a KGB hírszerzési ágazatának volt a főnöke, ezért feltétlenül ismernie kellett egykori főnökét, Jurij Andropovot, akiből aztán az ország első embere lett. Drozdov közli, hogy mind Andropov, mind Putyin 15-15 évig állt az állambiztonság szolgálatában, mindketten váratlanul kerültek az abszolút hatalom birtokába és egyikük sem retten vissza, ha szükséges, a kemény eszközök alkalmazásától. Amint Andropov egyik kezdeményezője volt az afganisztáni agressziónak, úgy Putyin sem kételkedett abban, hogy Csecsenföldön csak katonai erővel lehet rendet csinálni. Ezek a párhuzamok azt a célt szolgálják, hogy lehetséges-e Putyint nem csupán a második orosz elnöknek, hanem második Andropovnak is nevezni? Választ nem kapunk e kérdésre, ám az sem kétséges, hogy Drozdovot ugyancsak megnyugtatná, ha a felelet „igen” lehetne.

A „putyinológia” nemcsak politikával foglalkozik. Az emberről is igyekszik többet, a lehető legtöbbet megtudni. Könyvet írt Putyinról egykori tanítónője, Vera Gurevics. Ebből mindössze annyit tudhatunk meg, hogy Vologya, bizony, rendes fú volt, sikeresen tanulta tőle a német nyelvet (ez igaz), noha mindig és mindenhonnan elkésett, üvegből itta a kefírt és mellőzte az iskolai önképzőkört (ezek az állítások is igazak lehetnek, de minek tudni ezeket?).

A Kicsoda mister Putyin? címmel megjelent portré szerzője arról tudósítja az érdeklődőket, hogy „Putyin mindig korán kel, felesége azonban szeret ágyában sokáig heverészni. A cipőjét maga tisztítja. Mindig szappannal mosakszik, nem pedig a mostanában divatos tusfürdőzselével.” Akadt, aki Vlagymir Putyin pszichológiai arcképét rajzolta meg, s arra a megállapításra jutott, hogy híven fejezi ki az elnök személyiségét arckifejezése, amely „szkeptikus, borúsan elgondolkodó, s gyakran fut át rajta egy életbölcsességről árulkodó ironikus mosoly”. Egy donyecki kiadónál napvilágot látott, Az elnök című regényszerű dolgozat főhő-sét Putyinnak hívják, s a leginkább egy amerikai akciófilm hősére hasonlít. Például egy szál aknavetővel és néhány baráttal érkezik Csecsenföldre, hogy kifüstölje a banditákat. Az ellenséget kifüstölik, a barátok hősi halált halnak, Putyin pedig hazatér otthonába, ahol szeretett asszonya Rainer Maria Rilke verseit olvassa fel neki pihentetőként...

Ezek szamárságok. Ezeket a szamárságokat azonban kiadják, és van érdeklődés irántuk, hiszen meg is vásárolják ezeket.

Régen az orosz olvasó híres volt: meg tudta különböztetni az értéket az ocsútól. Egy többszázezres példányszámban megjelent Jevtusenko verseskönyv pillanatok alatt elkelt, ma pedig jó, ha ötezer példányt sikerül kiárulni. Alekszandr Szolzsenyicinnek hatalmas vagyona és ezért saját könyvkiadója van, legutolsó könyve így is csak 35 ezer példányban jelent meg. Tíz évvel ezelőtt Szolzsenyicin példányszáma egymillió egyszázezer volt. Ma az orosz olvasó, ha olvas, ha van pénze könyvet vásárolni, éppen ezeket a szamárságokat veszi meg. Putyinról jót vagy rosszat írni – nem csupán azt jelenti, hogy nyalunk a hatalomnak vagy szembeszállunk vele, hanem egyszersmind jó üzletet csapunk.

A „putyinológia” persze, ugyancsak csalafinta tudomány. Illetve politikai sarlatánság. Viszont az sem tagadható, hogy – igaz, csak kivételként – komoly elemzések is megjelennek az orosz könyvpiacon. Mindenekelőtt az idén hetvenöt esztendős Roj Medvegyev tanulmányát említeném, amely Putyin kora? címmel jelent meg. Medvegyev volt az első orosz történész, aki – állítólag Hruscsov biztatására – megírta Sztálin életrajzát és magyarul is megjelent Hruscsovról, illetve Brezsnyevről írott könyve. Szerinte Putyin „a szükséges ember a szükséges időben és a szükséges helyen”. E megállapítás a végeredmény, de Medvegyev nem apológiát, még kevésbé dicshimnuszt költött az elnökről, hanem azt elemzi, hogy Putyin és munkatársai mind bel-, mind külpolitikájukban sikerrel szabadulnak meg az orosz sajátosságnak is tekintett dogmáktól, amelyek Hruscsov óta kudarcról kudarcra vezették az államot, amely fokozatosan elveszítette birodalmi rangját. Medvegyev abban látja Putyin eddigi sikereinek titkát, hogy az államfőt nem kötik azok a megszokások, amelyek, például, akadályozták Gorbacsov reformjainak sikerre vitelét, másrészt sikerült saját csapatot kialakítania, amely nem ideológiát szolgál, hanem európai lehetőségeket mérlegel. Medvegyev elemzésének az is fontos része, hogy világossá teszi: Putyinnak és csapatának esélye van, de még korántsem nevezhető biztos befutónak. Az oroszok pedig – teszi hozzá Medvegyev – mindig hajlamosak voltak, hogy csak a biztos befutóknak tekintett vezérekben bízzanak. A múlt században éppen ez a vakhit okozta Oroszország tragédiáját, amely az egész világ számára végzetes lehetett volna.