Cipész és kaptafa

Miközben a magyar közszolgálati televízió reggeli műsorát néztem, eszembe jutott volt tanárom. Talán ő is nézte. Az általam nagyra becsült színész-rendező műsorvezetői szerepkörben egy hölgyet faggatott, akit leginkább a tévé képernyőjéről ismerünk, de újabban színészi babérokra is tör, egy amerikai produkcióban kapott szerepet, és készül egy magyar film főszerepére. Érdekes volt a két, idegen területen érvényesülni próbáló ember eszmecseréje. Elbeszéltek egymás mellett. A színházi szakember megkérdezte, nem gondolja-e, hogy túlságosan nagy kihívás a filmes karrier, hiszen a színészmesterséget nem tanulta ki. A kísértés nagyobb – jött a magabiztos válasz. Minden mondatát az önbizalom szele lengte körül, a piszkálódó kérdésekből is könnyedén kivágta magát. Nem hiába műsorvezető. A komótosan beszélő szakember pedig kötötte az ebet a karóhoz. Nem sikerült dűlőre jutniuk. Hogyan is sikerülhetett volna, hiszen mindkettőjüknek igaza van! Valóban nagy a kísértés, ilyen lehetőségeket nem lehet kihagyni. Én is igent mondanék, nem érdekelne a színészek vádja, hogy előlük veszem el a kenyeret. David Beckham a közelmúltban azt nyilatkozta, hogy miután felhagy a focival, színész akar lenni, és máris forgatókönyvek tucatjaival keresték meg, egyenesen Hollywoodból. A pályakezdő fiatal, zsebében az oklevéllel meg örülhet, ha színházban statisztaszerephez jut. Inkább hírnevet kellett volna szereznie, amíg a szakmát tanulta. Elmehetett volna műsorvezetőnek, rúghatta volna a bőrt, és ha még le is vetkőzött volna valamelyik női magazinban, színészi karrierje célegyenesben lenne.

Ilyen világban élünk, manapság egyre kevesebb dologhoz kell a végzettség. És ezáltal sokan szárnyra kapnak. Már a cipész sem marad meg a kaptafánál. A minap találkoztam egy ismerősömmel. Nővérnek tanult, de mivel a négy év alatt alaposan elment a kedve leendő hivatásától, ezért napközis tanító néni lett belőle. Egy rövid időre. Szeptembertől ugyanis oktatja a nebulókat, jobb híján ő került az anyasági szabadságon levő magyar szakos kolléga helyére. Mert a tanárok is más területeken próbálkoznak.

Szóval, eszembe jutott volt alapiskolás tanárom. A fülünkbe rágta, hogy mindenki találja meg és tanulja ki azt a szakmát, amelyben örömét leli. Fontosnak tartotta, hogy már alapiskolás korban rájöjjünk, melyik ez a szakma, mivel hosszú évekig eltart, amíg elsajátítjuk. De ha sikerül, akkor boldogok leszünk, és a világ is szép lesz körülöttünk. Rettentő kíváncsi vagyok, vajon hogyan vélekedik most, másfél évtizeddel később. Biztos nincs kibékülve a világgal. Hát még ha megtudná, hogy megpályáztam egy atomfizikusi állást!?