Churchill harapós humora

Persze, tudnivaló, mit jelentettek Churchill számára a „velős kifejezések. Mi naponta szembesülünk azzal a gyakorlattal, amely a parlamenti szóhasználatot az adott nyelvek legsilányabb szintjére szállította le, az útszéli káromkodások otrombaságaira. Az idézet és a további idézetek forrása Dominique Enright könyve, Winston Churchill harapós humora, amely a közelmúltban jelent meg Bárdos László fordításában Budapesten. Vagy 160 oldalon sorjáznak a szellemesebbnél szellemesebb mondások, és ez a humor nem kíméli sem vetélytársait, sem barátait. Mégis: megtudhatjuk, hogy nem az úgynevezett nyomdafestéket nem tűrő kifejezések alkalmazása jelentette a mindennapi beszéd forrásként való használatát, hanem az, hogy szakított a ceremóniás XIX. századi modorral, és valóban azt akarta, hogy ne csak értsék, hanem szellemesnek is tartsák mondandóját.

Sértette is, persze, de... Egyszer például ekként kezdte beszédét: „Mélyen tisztelt képviselőtársaim! Természetesen bármelyikük félbeszakíthatja beszédemet, és ami azt illeti, magam sem óhajtom gyöngyszemeimet...” Ekkor váratlan szünetet tartott, talán arra gondolt, hogy megsértheti-e kollektíven az egész parlamentet, mert a folytatás nem a logikus „disznók elé” lett, hanem: „azok elé szórni, akik nem kérnek belőle”. Utódjáról, aki a háború alatt helyettese volt, a Munkáspárt vezetőjéről Clement Attlee-ről nem volt nagy véleménnyel. Mondotta róla: „báránybőrbe bújt – bárány” – meg azt is, hogy „szerény ember, és van is mire szerénynek lennie”. Egyszer aztán elterjedt, hogy Churchill azt mondta: „Egy üres taxi érkezett a Downing street 10. elé, és mikor kinyílt az ajtaja, Attlee szállt ki belőle.” Amikor a szóbeszéd visszajutott Churchillhez, szükségesnek tartotta kijelenteni: „Mr. Attlee bátor szívű és tiszteletre méltó úriember, azonfelül megbízható munkatárs, aki buzgón szolgálta hazáját, amikor az bajban volt. Lekötelezne, uram, ha szíveskedne felvilágosítani mindenkit, valahányszor alkalma adódik rá, hogy sohasem tennék efféle megjegyzést Attlee-ről, és megvetem azt, aki így beszél róla.” Viszont tény az is, hogy Attlee így vélekedett Churchillról: „Winston ötven százalékig géniusz, ötven százalékig sült bolond. Egyébként úgy viselkedik, mint egy vásott kölyök.” A politikai ellenfél nyilatkozata nagyjából megegyezik a jóbarátéval, Roosewelt amerikai elnökével: „Naponta száz ötlete támad, ezek közül átlagosan négy nagyjából jó ötlet.” Viszont Churchillnek volt humorérzéke, és akár magáról is képes volt ironikus véleményt nyilvánítani, mint amikor Párizsban mondott beszédet, Franciaország felszabadulása alkalmából: „Vigyázat, franciául fogok beszélni! A vállalkozás nem veszélytelen, és alaposan próbára teheti Nagy-Britanniához fűződő barátságukat!” Azt pedig a háború legveszélyesebb hónapjaiban, 1941-ben mondotta az alsóházban: „Nem haragszom meg a kritikáért, még akkor sem, ha a nyomaték kedvéért átmenetileg eltávolodik a valóságtól”.

Churchill „aranyköpéseinek” sokasága ma már a politikai világfolklór része. Hozzátenném: az idő múlásával azonban a churchilli aforizmák hatása ugyancsak csökkent. Ám azért soha nem felejtjük, hogy ő mondta 1947 novemberében: „senki nem állítja, hogy a demokrácia tökéletes vagy csalhatatlan. Éppenséggel úgy tudjuk, hogy a demokrácia a legrosszabb államforma, leszámítva az összes többit, amellyel eddig próbálkozott az emberiség”. És az nem kevésbé fontos, hogy Churchill, aki világosan látta a demokrácia sebezhetőségét, magát a demokratikus elveket pontosan ezért a legvégsőkig védelmezte. Talán ebbe a kategóriába tartozik az a mondása, amely szerint „jelentős politikai reformnak számítana, ha elérnénk, hogy a bölcsesség éppoly könnyen és gyorsan terjedjen, mint a balgaság”.

Churchill nagy ember volt és ezt tudta magáról. Kortársai többségét egyszerűen lenézte, de kizárólag lelke mélyén. Egy magyar származású amerikai történész, John Lukács szerint még Hitlert is inkább vetélytársának, mint ellenségének tekintette, és e tétele bizonyítására egész könyvet írt, A párviadal címmel. Egyszer így szólt második világháborús szerepéről: „Nem én voltam bátor: az országnak s az egész emberiségnek a keblében oroszlánszív dobogott. Engem azzal a kéréssel tiszteltek meg, hogy én morogjak. Mindamellett remélem, hogy néha sikerült megsúgnom az oroszlánnak, merre irányítsa karmait.” Rá lehetne venni a mai politikusokat, hogy olvassanak néha, s ha már olvasnak, akkor némi figyelmet szenteljenek Churchillnek?