Bugyinyilatkozat

Az eset még akkor történt, mikor az állampolgári kötelességüket buzgón teljesíteni kívánó kisemberek kitöltött vagyonnyilatkozatukkal sorakoztak a községházák folyosóin. A két falusi néni beszélgetését hiteles fültanú (édesanyám) elmondása alapján írom le. „Még jó, hogy nekünk csak ilyet kell kitöltenünk, nem azt a másikat!” – szólalt meg az egyik. „Arra ugyanis még azt is be kell írni, hogy hány 5000 koronásnál drágább bugyink van.” „Ötezerkoronás?” – hüledezett a másik. „Hát olyat csak az örömlányok hordanak” – tette hozzá, az enyémnél kissé póriasabb szóhasználattal nevezve meg a méregdrága fehérneműket tisztességtelen céllal vásárló és viselő hölgyeket. Való igaz, a két néninek – feltételezem, hogy egyikük sem a legújabb divat szerint öltözködik – nem kell ilyenfajta nyilatkozatok miatt aggódnia. Az alsóneműk ára ugyanis, érdekes módon, nagyságukkal egyenes arányban csökken: a legolcsóbb éppen a legtöbb nyersanyagból készülő „óriásbugyogó”, a legdrágább a szinte csak három textilcsíkból összevarrt tangabugyi. Persze, nyilvánvalóan nem a nyersanyag áráról, hanem a divatról van szó. A két „klasszikus” öltözködéshez szokott és sokféle rendszert megért néni azonban már nem lepődik meg semmin – hozzászoktak, hogy az állam keze mindenhová elér, ha akarja, még a legintimebb szféránkba is beleavatkozik, akár az alsóneműinket is képes átvizsgálni… Ilyen „bugyinyilatkozat” még Platón valóban diktatórikusan megszervezett, a magánszférát (és a családot) teljesen kiiktató államutópiájában sem szerepelt, persze, nyilván csak azért, mert az ógörög nők szoknyájuk (illetve khitónjuk) alatt bizony, bármilyen meglepő, egyáltalán nem is hordtak bugyit…