A Só(vár) több az aranynál – Téli séták Salzburgban

Sprechen Sie Deutsch?

Január második napján vonattal indultunk útnak Ausztria negyedik legnagyobb városába, Salzburgba. Szállodát a vasútállomáshoz közel választottunk, hogy könnyűszerrel el tudjuk odáig húzni a gurulós bőröndjeinket. Az első meglepetés a négycsillagos hotel portáján ért bennünket: a recepciós igencsak törve beszélt angolul. Ott-tartózkodásunk alatt legalább négyen váltották egymást a pult mögött, mindannyian hasonló nyelvnemtudással. Rajtunk ugyan nem fogtak ki: a lányunk jól beszél németül, így aztán bárhová mentünk, őt toltuk magunk elé. A város egyébként hemzsegett a turistáktól, főleg német és olasz szót lehetett hallani.

Mozart – minden mennyiségben

Nem számítottunk ennyi emberre. Azt gondoltuk, mindenki a környező hegyekben síel, csak mi vagyunk azok, akik legfeljebb szánkóval merészkednek le egy behavazott dombról, és inkább tisztes távolból figyelik a síelőket. A belváros és a fölé magasodó festői szépségű hegyek is tele voltak kirándulókkal. Mindenütt ünnepi hangulat és díszítés uralkodott: az adventi vásár bódéit bontották ugyan, de az épületeken többsoros lámpafüzérek csillogtak, girlandok hajladoztak, és még a várost körülölelő hegyeken is feltűnt egy-egy kivilágított fenyő. A Mozartplatzra telepített korcsolyapályán a gyerekeink is csúsztak egyet. Wolfgang Amadeus, vagy legalábbis az 1842-ben emelt szobra különleges zenei válogatást hallhatott napi tizenkét órában. A kínálatban egy Mozart-mű sem szerepelt, a Last Christmas viszont annál többször.

Sokan éppen Mozart miatt jönnek Salzburgba még így, a híres zenei fesztiválok közötti időszakban is. Itt áll a szülőháza, egykori lakóházában pedig múzeum található. A nálunk is kapható, Mozart portréjával ellátott piros-arany csomagolású golyócskák mellett vagy inkább helyett az eredeti, kézzel készített, kék-ezüst fóliába burkolt Mozartkugeln több cukrászdában, ajándékboltban is megvásárolható, a másikhoz képest csillagászati áron. Ennek ellenére viszik, mint a cukrot. Természetesen mi is vettünk belőle.

A zene, az kell

1964-ben Salzburgban és környékén forgott az öt Oscar-díjjal kitüntetett amerikai zenés filmdráma, A muzsika hangja, amelynek – mint megtudtam –, komoly rajongótábora van. Időről-időre The Sound of Music-fanok lepik el a várost, és keresik fel az egykori forgatási helyszíneket. Nos, a film ifjúkoromban és így, a kirándulás után megnézve sem tett rám különösebben mély benyomást, de érdekes volt látni, felfedezni benne azokat a helyeket, ahol mi is jártunk: például a filmben teljes nyári pompájában megmutatkozó Mirabell parkot, amelyet mi téli álma közben láttunk, vagy a forgatás óta eltelt hatvan évben átépített mönchsbergi kilátót, ahonnan mi is lenéztünk a városra.

Városnézés túrabakancsban

A belvárostól úgy félórányira laktunk. Mindjárt az első nap fölfedeztük, hogy a legszebb és leggyorsabb útvonal a várost átszelő Salzach folyó mellett visz befelé, amelyen több híd és „stég” ível át, így az 1903-ban épült, szecessziósan kecses Mozartsteg. Érkezésünk éjjelén lehullott a hó, és amit a Photoshop ámításának gondoltunk, arról kiderült, hogy maga a valóság: a behavazott Sazburg tényleg olyan gyönyörű, mint a mesében!

Lentről nézve megmászhatatlannak tűntek a város fölé magasodó, 500-600 méteres, behavazott hegyek, úgyhogy inkább a sziklába vájt lifttel mentünk fel a Mönchsberg tetejére, ahonnan – közhelyesen hangzik, ám színigaz – pazar kilátás tárult a szemünk elé. Jó húsz perc alatt, műúton, csodásan behavazott fák között haladva átgyalogoltunk a másik hegyre, a salzburgi várhoz. Élveztük, ahogy körülvett minket a nagy fehérség, és végre igazi hó ropogott a lábunk alatt. Hasonlóan volt ezzel az a nyelvük és kinézetük alapján dél-amerikainak gondolt kiránduló család is, amelynek tagjai talán először láttak havat.

A várkapuhoz vezető meredek feljárót látva rövid tanakodás után letettünk arról, hogy bevegyük a Hohensalzburgot. A gyors döntéshez hozzájárult, hogy kevéssel előtte fenékre estem az egyik rendkívül romantikus és jeges útszakaszon. A lefelé, az óvárosba vezető kanyargós és szűk utcácskákon rengeteg lépcső és hosszan kígyózó korlát segítette a haladásunkat. Az út végén a sziklába vájt lovasiskolánál, az ún. Felsenreitschulénál találtuk magunkat. Az egykori kőfejtő egyébként a Salzburgi Ünnepi Játékok fontos koncerthelyszíneként szolgál.

Ugyancsak a vár alatt, a sziklához tapadó, több mint fél évezredes alapokkal rendelkező házak között bújik meg az aprócska Szent Péter temető, vagyis a Petersfriedhof. A sírkert – vagy inkább -kertecske –, ahova még mindig temetkeznek, szabadon látogatható. Mesebeli hely, ha szabad ilyet mondani egy temetőről. A Harry Potter-filmek hangulatát idézi ódon kovácsoltvas keresztjeivel, különösen így, sejtelmesen behavazva, az alkonyatban pislákoló lámpások fényénél. Persze a filmesek is felfedezték maguknak: szerepel A muzsika hangjában.

Ottlétünk során egyre inkább belejöttünk a „hegymászásba”, amely kifejezés alatt esetünkben elsősorban rengeteg lépcső és kisebb-nagyobb emelkedő leküzdését kell érteni. A Salzach túloldalán is hegy magasodik a város fölé, a Kapuzinerberg. Az alatta elterülő Linzergassén, egy kapualjba benézve megtaláltuk a feljárót, egy balra tartó, meredek emelkedőt, lépcsősorral és kálváriaszerű stációkkal szegélyezve. A felkínálkozó lehetőség egyszerre volt csábító és riasztó: lenézni valahonnan máshonnan a városra, de előbb feljutni a csúszós úton. Végül győzött a kíváncsiságunk, és egy-két megcsúszástól eltekintve semmi bajunk nem lett.

Salzburgi étterem – bécsi szelet

Az energia-utánpótlást is komolyan vettük. A Judengassén találtunk rá a Restaurant zum Mohren, vagyis A mórhoz címzett étteremre, amely egyszerre kínál osztrák, olasz és indiai ételeket, kitűnő minőségben és korrekt áron. Jó választásnak bizonyult számunkra az általuk vitt fúziós konyha: ettünk klasszikus bécsi szeletet, tányérhúst almás tormával és spenótmártással, sütőtökkrémlevest, továbbá pizzát, spagettit tenger gyümölcseivel és ricottás-spenótos tortellinit. Az általunk fogyasztott ételek és a nyelvek is, amelyek segítségével az étterem három fiatal, rendkívül készséges és figyelmes indiai pincérével értekeztünk, nagyon változatosak voltak, hiszen beszédünkben keveredett a német, az olasz és az angol. Gyerekökölnyi májgombóccal tálalt húslevesük sajnos nem volt, azt a dóm mögötti vásárban ettünk.

Két, osztrák hagyományokat őrző és követő cukrászdában is jártunk. Az egyikben egymásnak adták a kilincset a rétes után vágyakozó turisták. Mivel ebből az ismerős monarchiás édességből már sokszor ettünk finomat, inkább új ízeket próbáltunk ki: gazdag és laktató volt a vajastészta alapú, fahéjas darakásával nyakon öntött, majd megsütött almás torta és finom, de felejthető a Sacher-torta.

A kulcsemberek

Mennyei volt a nagy múltú, aprócska Schatz cukrászdában fogyasztott gesztenyés süti is. A mindössze két helyiségből álló, réges-régi boltban hiába kerestük a szemünkkel a toalett feliratú ajtót. Kiderült, hogy az utcára kilépve és a szomszédos rácsos ajtón belépve, az emeleten van a keresett helyiség.

– Csak meg kell várni a kulcsot, jelenleg foglalt a vécé – hangzott a személyzet eligazítása. Ember még nem várt annyira kulcsra, ahogy mi négyen a többórányi jövés-menés, sétálás, majd kávézás és vízivás után! Vártuk, vártuk, mint a mesében, de csak nem bírtuk kivárni. Elindultam: ki az utcára, be a szomszédos ajtón, fel a legalább ötszáz éves, hófehérre meszelt lépcsőház kanyargó, ódon lépcsőin az emeletre. A lépcsőfordulóban aztán összetalálkoztam a cukrászda „trónbitorló” vendégeivel: egy fiatal anyukával és a kisfiával, akik átadták – mint a stafétát – a méretes fakanálra madzaggal ráerősített kulcsot!

„Sisi von Possenhofen”

A negyedik napon aztán hazafelé vettük az irányt, de előbb még elbúcsúztunk valakitől, aki a nem túl messzi Possenhofenben nőtt fel. A hófehérre meszelt, elegáns salzburgi vasútállomás történelmi épülete előtt, többemeletes és sokablakos modern házak és a távolsági buszok megállója között áll egy bájos márványalak: Erzsébet királyné, Sisi, azaz Kaiserin Elisabeth, ahogy errefelé emlegetik. A szobrot 1901-ben, három évvel a császár- és királyné meggyilkolása után avatták fel. Róla nevezték el az 1860-ban üzembe helyezett, Bécsből induló, Salzburgon is áthaladó vasútvonalat, a halála után pedig a salzburgi vasútállomás körül formálódó új városnegyedet is.

Só + vár + gás

Salzburg neve a só és a vár szavak összetételéből keletkezett. A város és környéke télen (is) csodás: a havas csúcsok, a jeges járdák, a hófödte tornyok és kupolák, a valódi és réteshegyek mind-mind felfedezésre várnak, és akár zenei vagy filmes sétára invitálnak.
Sóvár (vissza)vár!

Benyovszky Mánya Ágnes