Ismét tükröt tart elénk a Black Mirror

Az ötletgazda/forgatókönyvíró/producer könyörtelen tükröt tart elénk ebben az antológia-szerűen felépülő szériában. Némi filozófiai, politikai, erkölcsi kalandozás után a hetedik évad visszatér a gyökerekhez, azaz a sci-fi központú, ha úgy tetszik, spekulatív látásmódhoz – a régi rajongók nagy örömére. Emellett azonban sok újat is hoz: érzelmi mélységet, megható melegséget. Bár nem mind a hat epizód sikerült tökéletesre, a sorozat újjáéledése egyértelmű, főleg az előző, igen halovány évadhoz képest. 

Most először folytatást kap egy korábbi rész, a USS Callister, amelyben Brooker bebizonyítja, hogy érdemes visszatérnie egy-egy jól sikerült történethez. Nyilván sokunknak lennének további tippjeink arra vonatkozóan, mely részeket kellene folytatni - bár gyanítom, hogy a Black Mirror atyja nem szenved ötlethiányban. 

Rögtön az első epizód (Common People, azaz Egyszerű emberek) beránt minket a társadalomkritika sűrűjébe. Mindenért fizetni kell, az egészségügyi szolgáltatók is egyre gátlástalanabbul igyekeznek kiszipolyozni minket, azzal az szlogennel, hogy ők csak segíteni szeretnének. Ez azonban pénzbe kerül, a bónusz-csomag később alapcsomaggá silányul, és jönnek a plusz szolgáltatások, melyek nélkül lassan nem élet az élet. A két főszereplő, Rashida Jones és Chris O'Dowd remek alakítást nyújtanak, közel hozzák és szerethetővé teszik a karaktereket. Brooker jutalomjátékot kínált nekik azzal, hogy a lehető legközérthetőbb módon tálalja a problematikát – ez az egyszerűsítő módszer korábban is jellemző volt rá, de a lebilincselő történeteknek köszönhetően senkit sem zavar ez a hozzáállás. Mellesleg eléri, hogy azonnal megnézzük a második részt is (Bête Noire), amelyben már nem a valóság érzetét manipulálják, hanem magát a valóságot. 

A Black Mirror brit sorozat, ám olyannyira globális lett, hogy a hetedik évadra szinte semmilyen brit vonás nem maradt benne - ha csak az nem, hogy egy-két kocsiban „a másik oldalon“ van a kormány. Külön misét is megérne, hogyan láttatja Brooker az amerikai társadalmat, például a mesterséges intelligencia segítségével megújulni igyekvő hollywoodi filmipart. A hatodik évadban egy átlagos nő döbben rá, hogy egy streamingplatform az ő életének eseményeit dolgozta fel egy sorozatban, melyben Salma Hayek alakítja őt. Ezúttal pedig egy régi, fekete-fehér filmet kívánnak újraalkotni egy mai sztár főszereplésével, akit szó szerint belehelyeznek a korabeli milliőbe. Az összes többi szereplő számára a film világa a valóság, egyedül főhősünk tudja, hogy egy fantáziavilágba került. A Hotel Reverie című epizódról többet nem árulok el, talán csak annyit, hogy filmtechnikai szempontból is zseniális lett, és hogy a színészek közül Issa Rae emelkedik ki a showrunner szerepében, aki rádöbben a mesterséges intelligencia veszélyeire. 

A másik személyes kedvencem az Eulogy (Gyászbeszéd) című epizód, főszerepben a zseniális Paul Giamattivel. Ez egy lassú folyású történet egy magányos férfiról, aki régi fotók alapján igyekszik felidézni nagy szerelmét a család kérésére, a temetés emlékezetessé tétele érdekében. A narratíva itt a veszteségre, a lezárás iránti igényre fókuszál. A végén azonban van egy hatalmas, „mi lett volna, ha….“-jellegű csavar, amely új megvilágításba helyez mindent. Modern technika kontra emberi érzelmek - szerintem ez lesz a jövőnk legnagyobb dilemmája, már ha egyáltalán van jövőnk. 

Legtöbben nyilván a már említett folytatásra kíváncsiak. A 4. évad legsikeresebb epizódja a USS Callister lett – Emmy-díjat is kapott. Nyilván ezért döntött Brooker a folytatás mellett. Az Infinity nevű sikeres számítógépes játék fejlesztő- és karbantartó csapata újabb kihívások elé néz – azonosító nélküli játékosok bukkannak fel a virtuális terepen, akik elrabolják az előfizetők kreditjeit, nem ritkán hidegvérrel lekaszabolva őket, hogy újra be kelljen jelentkezniük. De vajon kik ezek a netes kalózok, és mit akarnak? Hagyjuk nyitja a kérdést, azzal a megjegyzéssel, hogy a folytatás nem éri el az első rész magasságait, mégis kielégítő lezárást kínál. A régi rajongók élvezni fogják, az újak pedig az előzmények ismerete nélkül is megértik majd – ami bizony nagy szó. 

Charlie Brooker egy kivételes képességű forgatókönyvíró. Sikerült egyéni „nyelvezetet“ kialakítania a történetek szintjén, miközben a filmes feldolgozás meglehetősen heterogén díszletek közt zajlik. A Black Mirror hetedik évadának epizódjai a legkülönbözőbb helyeken játszódnak: garázsban, űrhajóban, rendőrségen, kis szobában, hi-tech irodában, a virtuális térben – mégis valamiféle egységes nézőpont fedezhető fel bennük. Az egyes részek akár külön filmeknek is tekinthetőek, mert látszatra semmi sem köti össze őket az előzményekkel és a későbbi történésekkel. Mégis teljes körű képet kínálnak nekünk, Charlie Brooker sötét világképét, amelyet lehet szeretni és utálni, de közömbös nem marad iránta senki, aki megnézi az új évadot.

Szerintem a Plaything (Játékszer) a leggyengébb láncszem, melyet Peter Capaldi kiváló alakítása sem ment meg. Hősünk egy önkéntes digitális száműzetésben élő IT-s szakit alakít, aki egy virtuális populációt fejleszt odahaza. A kis sárga izék védelmében anno megölt egy embert, bár dulakodás közben akár el is magyarázhatta volna neki, miről van szó. A sztori sajnos nem túl koherens ahhoz, hogy szurkolni tudjunk a főszereplőnek, ráadásul a nyomozóval és a pszichológusnővel együtt mi is csak felemás benyomásokat szerezhetünk azokról a bizonyos önálló tudattal rendelkező kis lényekről. Izgalmasan indul, ügyesen építkezik, de a közepén veszít intenzitásából a történet, végül pedig túlmagyarázott cselekménymechanizmusok kusza halmazává válik. 

A fentebb említett Bête Noire című pszicho-thrillerből is hiányzik a következetesség, és szerintem ez a rész is az utolsó jelenetnél bukik el, a remek felvezetés és a borzongató atmoszféra dacára. A hetedik évad epizódjai azonban még gyengébb pillanataikban is tele vannak ambícióval - ami fontos egy antológiasorozat megmaradása érdekében. Száz szónak is egy a vége: a frissen kibocsátott részek sokkal többet foglalkoznak a fő karakterek érzelmeivel, mint az előző széria. Azaz Brooker már nem engedi, hogy nihilisták legyünk. Csak az jelenthet kiutat számunkra, ha reagálunk a történésekre, állást foglalunk. Lássuk be, már ez is hatalmas dolog manapság, amikor egyre kevesebbet kell használnunk az agyunkat. 

Egy szavunk se lehet a színészgárdára, több fiatal sztárt láthatunk a képernyőn, például a Családi üzelmekből és A galaxis őrzőiből ismert Will Poulter, vagy A korona című történelmi sorozatban Diana hercegnőt alakító Emma Corrin. 

A Black Mirror 2011-ben indult a brit Channel 4 csatornán, és akkora sikert aratott, hogy a harmadik évadtól átvette a Netflix. A sorozatot eddig 15 Emmy-díjra jelölték, hatot meg is kapott, többek közt a már említett USS Callister epizódjáért.