Száz Pál: Kis-keleti daemonologia 7. – Picollus

A modernitás felismerte, hogy a démonok, az ördögök az előző vallás istenei voltak. Azzal már a korai bibliakritika tisztában volt, hogy az Ószövetség démonai konkurens istennevek: Beliál mögött az ókánaáni Baál neve rejlik. Micsoda baálványimádás! Lilith mezopotámiai istennő, Belphegor asszír isten, Asmódeus perzsa jövevény, Leviathán egy ugariti szörny vagy a sumér őskígyó, Behemót pedig az egyiptomi szent Ápisz bika kultuszára emlékeztet. Margaret Murry és mások amellett érveltek, hogy az európai boszorkányhiedelmek a régi pogány hitvilág egyházi propagandától befeketített, tűzzel-vassal megnyomorgatott csenevész továbbélései a néhai kultuszoknak. Elég csupán a patásra gondolnunk.

Az első modern, az enciklopédikus tudományosságnak eleget tevő démonológia Jacques Collin de Plancy Dictionnaire infernalja. Van e szótárban azonban olyan név is, amellyel nem találkozunk sem a bibliai, sem az antik kútfőkben, de a klasszikus démonológiákban sem.

Picollus az ősi poroszok által tisztelt démon, akinek a halott fejével áldoztak. A szócikkből az derül ki, hogy Picollus az ember utolsó napjaiban jelenik meg, előre jelezve ezzel a végét. Ha megjelenik, meg kell engesztelni a démont, mert újra visszatér. Ha harmadszor is megjelent, már csupán emberi vérrel lehetett megbékíteni.

Hogy honnét szedi az értesüléseit De Plancy? Ezúttal nem a démonológiai szakirodalomból, hanem a Simon Grunau által az 1520-as években írt Porosz krónikából. Ebben szerepel a régi poroszok halálistene, aki éjjelente kísérteni kezdett, ha valaki a hozzátartozója halála után nem áldozott neki méltóan. Az emberi vér általi megbékítést a pap végezte, aki megvágta az illetékes karját a kultuszhelyen. Ha a szent tölgyfa zúgni kezdett, az Patollo elégedettségét jelentette. Kopasz, ősz szakállú öregemberként ábrázolták holtsápadt arccal, semmibe révedő tekintettel. A szerző máshol megjegyzi, hogy nemcsak ember-, tehén- és lókoponyát áldoztak neki, de a pogány poroszok a tiszteletére tartogatták otthonaikban az elhunytjaik koponyáját. Gurnau ugyan becses és párját ritkító forrás a régen eltűnt porosz pogány szokásokat illetően, de a tudósok között felemás a megítélése.

A pogány porosz törzsek megtérítése még az első ezredforduló előtt Szent Adalbert fejébe került. A több mint két évszaddal későbbi „térítést” a modern értelemben vett globalizáció első sikeres nemzetközi projektjének tekinthetjük, amely a nyugat-balti törzsek eltűnését eredményezte és kolonizálta ezt a keleti vidéket. Az első nemzetközi katonai szervezetként működő, a NATO előképének látszó, pápai áldással gyilkoló keresztes hadak kudarcai után a Német Lovagrend autonóm uralomra tört. El lehet képzelni, hogy egy középkori lovag számára mennyi értéke volt egy pogány életének – nyilván patakokban folyt a vér. A keresztes gépezetnek holmi pogány törzsek nem állhattak ellen. A meghódított területeken a lovagok várakat, városokat alapítottak, így jött létre Elbing (Elbląg), Braunsberg (Braniewo), Allenstein (Olsztyn), Memel (Klaipéda), Tilsit (Советск). Königsberget (Калининград) II. Ottokár cseh király – a későbbi morvamezei győztes – tiszteletére nevezték el, ugyanis az általa Samland ellen vezetett német–cseh keresztes hadak alapították. Persze nem mészároltak le azért mindenkit. Akik nem tudtak hova menekülni, azokat gyarmatosították, azaz megkeresztelték. Asszimilálták. A kizsákmányoltak mellé ugyanis német telepesek érkeztek, az ősi erdőket szépen termőre fogták. A tölgyfákat kivágták, az isteneknek pedig menekülniük kellett a szent ligetekből, mert a tüzeik helyén nem állhatták a tömjénfüstöt.

A vallásukkal együtt eltűnt a poroszok nyelve is. Christoph Hartknoch történetíró 1684-ban azt írja, élnek még, akik beszélik a régi nyelvet, de jobbára csak vidéken, és főleg az öregek. Egy 1679-es feljegyzése pedig arról tanúskodik, hogy a poroszok egy Pikul (Picolli) nevű rémmel ijesztgetik a gyerekeket. Nos, a névnek ennél több változata is ismert: Patollo, Patulus, Packlus, Pickolis, Picollus...

Vajon milyen démonok kísértik a Kis-Kelet történelmét? Miféle halálistenek azok, akik harmadszor is visszatérnek, és csupán az emberi vér békítheti meg őket?

Poroszország történelme jellegzetesen kis-keleti. És démoni: a tagadás szellemén épült civilizációt megtagadta a keleti hatalom, és új nevet adott a dolgoknak. Kitöröltek egy nyelvet, majd a kitörlők nyelvét is letörölték a térség térképéről. A régi istenek még ott kísértenek a hőszigetelt panelházak tövében, az építőanyagnak elhordott falusi templomok bokrokkal benőtt helyén a romok lidércei bujkálnak, bár az úgynevezett téglagótika könnyen újrahasznosítható. A reciklálás a Kis-Keleten nem nyugati sikk és nem flakonautomata, hanem történelmi szükség kiváltotta reakció. Az asszimiláció itt evolúciós alkalmazkodás a körülményekhez, amely a hatalom cinizmusának tudatosításából fakad.

A hódoltság és hódolás mellett a Kis-Kelet történelmének következő démoni vonása a honos lakosság cseréje, elhajtása, ide-oda telepítése. Keleti dolog, már a babilóniaiak is csinálták. A kis-keleti embert mégis mindig váratlanul éri. Későn kezd derengeni neki.

Vajon rossz diák lenne csupán a Kis-Kelet, aki nem tudja a tapasztalatát ismeretté alakítani? A königsbergi filozófus szavaival, az aposteriori ismeretekkel lenne a probléma a Kis-Keleten, amikor az ember azzal szembesül, hogy ismereteivel ellentétben a földjét elvehetik tőle?

A történelem itt folytonosan ismétli önmagát? Hét és fél évszázada leverték a nagy porosz lázadást, nyolcvan éve pedig Kelet-Poroszország teljes német lakossága elmenekült vagy kitelepítették. Mások a játékszabályok, a tétek is, de hasonló a játszma. A térkép nevei a szakadásról beszélnek, egy nyelv eltűnéséről, egy határ megvonásáról. És még egy utolsó, legfontosabb ismeretről, amelyről a kis-keleti ember hajlamos elfeledkezni. Arról, hogy az apák bűneiért a fiaik bűnhődnek.

*  *  *
Az én gyermekkorom valahol félúton veszett el Königsberg és Danzig között, a Visztula-lagúna jegén. Így, kilencvenen túl az ember elevenebben emlékszik a régmúltra, úgy él Grünwalde a képzeletemben, mintha csak tegnap jöttem volna el onnét. Térképen ne keresd, hiábavaló lenne. Ma egyébként is teljesen máshogy nevezik. Kelet-Poroszország keleti részén éltünk, az Elchniederungi járásban. Csinos gazdaságunk volt, földek, állatok, ahogy mindenkinek erre. Az egész vidék farmokkal volt tele, tíz-húsz perc járásra voltak a legközelebbi szomszédaink. Templomba Rausterskirchbe jártunk, engem ott kereszteltek. Nyolcszögletű volt. A templom, ha meg is van még, ma már legfeljebb csak rom.

Az egyik legélénkebb gyermekkori emlékem egy nagy kaland élményén alapul, 1941. június 30-án, az öcsém, Günter ekkor született. Azért küldtek el engem Zwickerékhez, a nagynéném családjához, hogy ne legyek láb alatt a szülés során. Nem firtattam az okát, örültem, hogy történik valami, annak pedig kiváltképp, hogy az unokatestvéremékkel lehetek. Öten voltak, mind fiúk. A két ifjabb Zwicker fiú, Bruno és Walter korombeli volt. Emlékszem, felmásztunk egy vén odvas tölgyfára, és rémtörténeteket meséltünk egymásnak. Hogy zúgott az esti szélben, a Keleti-tenger felől fújt! Ez még azelőtt volt, hogy a három idősebb testvér elesett volna a fronton. A farmjuk talán tizenkét kilométerre lehetett, nekem mégis hihetetlen kalandokat tartogatott a vándorút.

Amikor hazaértem, egy síró újszülött fogadott. Nem tudtam mihez kezdeni vele, talán ezért is engedte meg apám, hogy megtartsuk Pelyhest. Fehér kóborkutya, félig kölyök volt még, a nagy felbolydulásban bolyonghatott el, vagy a seregekkel jött, ki tudja. Apámnak jó volt a taktikája. Nem vagy már kisfiú, mondta, rend a lelke mindennek. Aztán felnőtteknek való feladatot bízott rám, nekem kellett elvinni a tejet a tartályokban a tejcsarnokba. Korábban sosem vezettem lovat egyedül. Ezt Siegfried bátyám csinálta, ő már nagyfiú volt, de most fontosabb feladatok vártak rá, gyakran el volt az ifjúsági mozgalom miatt.

A kis kaland után nem sokkal esett el az év végén a legidősebb Zwicker fiú, később a másik kettő a keleti fronton. Ekkoriban kezdett Hilda nagynéném, anyám Berlinben élő nővére, akiknek karácsonyra mindig tömött libát szoktunk küldeni, a bombázásokról írni.

A halállal először még a háború előtt találkoztam. Egy vagabund, egy furcsa idegen szállt meg nálunk, talán litvánul beszélt. Nagyon öreg volt; a szállásért cserébe fát aprított, de valahogy nem akart visszajönni. Apám találta meg. Sok baja volt a vén litvákkal apámnak, el kellett mennie az orvosért Rauterskirchbe. Aztán vissza. Én kíváncsi gyerek voltam, odaosontam a fáskamrába, és megnéztem a halottat. Máig emlékszem kopasz fejére, ősz szakállára, a fennakadt, üres tekintete fehér homályára. Königsbergbe megy – mondta apám. – Szükségük van a csontvázakra, koponyákra az orvosoknak.

1944. október 13-án Lottét és Liesét fogta be apám, a két kancát. Csak nagy nehezen sikerült meggyőznöm arról, hogy Pelyhest magunkkal vigyük. Arról volt szó, hogy csupán ideiglenesen helyeznek át bennünket, a menekülés szót nem mondták ki, egy német nem menekül. Alighogy elindultunk, apám rájött, hogy otthon hagyta az iratait. Baja lehetett volna, ha igazoltatják. Mivel a Népvihar katonai szervezetnek számított, az eltávozási engedély nélkül könnyen dezertálásként magyarázhatták volna a dolgot. Nekem kellett hazafutnom az iratokért. Amikor beléptem a konyhába, amit az imént hagytunk el, feltűnt az asztal felett egy élénk négyszögletű folt a napszítta tapétán. Leakasztották a Vezér arcképét.

Az iratokat a kredenc felső részében tartották, egy elzárható részben. A kulcs! Sürgetett az idő. Megértettem, hogy minden szabály, amely eddig érvényben volt, most megszűnik. Szétvertem a kisfejszével a zárat, és úgy éreztem magam, mint egy tolvaj.

A Gilge mellett haladtunk, majd Neufeldébe érkeztünk, Albert nagybátyám farmjára. Itt búcsút vettünk apámtól, aki visszament az egységéhez, én és Günter pedig ott maradtunk anyámmal. Életében sosem járt messzibb Königsbergnél, ahova rokont látogatni ruccant fel időnként. Estére szerencsére beért minket Siegfried, aki néhány héttel korábban az ifjúsági szervezettel elment a Mazur-vidékre tankárkokat ásni. Igen örültünk. Másnap reggel Neufeldét is elérte a kiürítés parancsa. A nagybátyámék pakoltak, nekünk csak tovább kellett indulnunk, búcsút vettünk.

Mire Fuchsbergbe értünk, állt a front, és álltunk mi is, azaz maradtunk. Én ott folytattam az iskolát, a közeli Löwenhagenből indult a vonat Königsbergbe, anyám apám tanácsára oda íratott be a gimnáziumba, minden nap mentem. Tanulj, fiam, mert amit megtanulsz, azt nem vehetik el tőled, írta apám utolsó levelében.

Egy teljesen másik világba kerültem. Az iskola nemes, boltíves épülete a belvárosban állt, régimódi eleganciát sugárzott. Emlékszem, amikor a biológiaszertárból először vette elő a tanító úr a csontvázat, nem hittem a szememnek. Egész óra alatt a koponya szemüregébe meredtem, s azon gondolkodtam, vajon nem a vén litváké ez a csontváz? Fennakadt tekintetét máig látom, azt a derengő homályt.

Aztán 1945. január 21. reggelén nagy sürgés-forgásra ébredtünk. Kifutottam a Königsberg felé vezető útra, megindult a város felé a nép. A miénkhez hasonló menekültszekerek áradata haladt az úton, mások kis kordét húztak, volt, aki biciklin ment. Valaki egy szamárfogatot hajtott, láttunk anyákat babakocsival, tolószékes meg mankós katonákat, volt, aki a véres fejkötését fogta. Az egyik katona odaszólt: Mi az ördögöt állsz itt? Miért nem menekültök, az oroszok áttörték a védelmi vonalat!

A készleteink fogytak. Günter rosszul nézett ki az alultápláltság miatt, lefogyott, visszatért a hasmenése. Az árokba borult szekerek között keresgéltem a holmik között. Ami hasznosnak tűnt, eltettem. Ezek pisztolytöltények, bólogatott Siegfried bennfentesen.

Thomsdorfnál el kellett búcsúznunk az öreg, megbízható Lottétól. Kénytelenek voltunk otthagyni. Hírek keltek szárnyra arról, hogy Elbing elveszett, nem jutunk rajta keresztül sehogy. Azt beszélték, az egyedüli lehetőség átvágni a Visztula lagúnáján a földnyelvre, onnét pedig tovább Danzig felé. Hogy? A jegén, fiam, a jegén, mondta anyám és megborzongott.

Heilegenbeil felé egyre sűrűbb volt a forgalom, előre mentem szokás szerint, egészen konkrét tervvel. Amint Pelyhes megriasztotta a lovakat, azok fickándozni kezdtek, a kocsiról hirtelen lekaptam az előre kifigyelt teli abrakos tarisznyát, észre sem vették, már futottam is vele. Este az elhagyott, szanaszét hányt holmik között találtam egy kabátot, ami épp annyira volt nagy rám, hogy a saját kabátom fölé vehessem. Később találtam egy kis női pisztolyt, illettek bele az apró töltények.

A halászfaluban, a lagúna partján ködös idő fogadott, a sík jég a végtelen semmibe veszett. Az emberek tábort ütöttek, apró tüzeket gyújtottak a parton, a légitámadások veszélyével senki sem törődött, babot főztek. Micsoda tarka mizéria: mogorva anyák taknyukat szívó gyerekekkel, az ülésen feje búbjáig bebugyolált alakról az sem látszik, hogy kisgyerek vagy öregasszony.

Hányan? Négyen vagyunk, válaszolta anyám. Tizenhat felett? Senki. Hány éves vagy, gyerek, fordult a csendőr Siegfriedhez. Tizenhat. Tizenöt, ordította anyám. Még nem töltötte be a tizenhatot, tette hozzá. Papírokat. Hisz tizenhat ez! Csak tavasszal lesz, fogta könyörgőre anyám. Asszonyom, felfelé kerekítünk, nem? Nahát akkor! Siegfriednek szedelőzködnie kellett, anyám patáliája senkit sem érdekelt. El tudtok menni Danzigig egyedül is, menni fog, hidd el, paskolta Siegfried a vállam. Az a rossz érzésem volt, hogy Siegfried akarta, hogy így legyen. Akkor láttam őt utoljára.

Hozzánk is beosztottak egy anyát a velem egykorú lányával, ők Königsbergből jöttek, mint kiderült. A kocsi után mentek, ahogy anyám is, Günter a szekéren. El kellett osztanunk a súlyt a jégen. Láttam a kislányon, hogy nagyon fázik, odaadtam neki a kabátomat. Ilsének hívták. Mi tagadás, megtetszett, nem akartam, hogy baja essen, még akkor sem, ha talán sohasem látom őt viszont, és nekem amúgy is két kabátom volt.

Egyszer motorzúgásra lettünk figyelmesek, három bombázó jelent meg a homályban, te jó isten! Láttam a szikrázást, ahogy leereszkedtek, lőttek. Azonnal a szekér alá futottunk. Hatalmas dörrenést hallottunk, és mintha ezer húr pattanna el egyszerre, úgy tört a jég, ahogy az üveg hasad pókhálósra, ha betörik kővel. A lökéshullámtól felemelkedett, majd lesüllyedt a jég, egy hajszálon függött, hogy beszakad-e alattunk. Máig a szemem előtt van a hófehér repedés az áttetsző jégben, amint egy szempillantás alatt keresztülfutott a két tenyerem között. Menj a kerekek elől, sikoltott fel anyám, mire észbe kapva kifordultam a kocsi alól. Bizony, a megvaduló Liese kis híján a nyakam szegte, éppen a bal első kerék mögött volt a fejem, ha a kerék alá kerül, betörik a koponyám.

Utolsó erőnkből igyekeztünk a part felé. A földnyelv! Kisvártatva tőlünk nem messze újabb kocsi ért partot. Messziről hallottam a jajgatást, véres holttestet emelnek le a szekérről, nekik nem volt szerencséjük a légitámadásnál. Láttam a férfi fennakadt tekintetét. Felismertem benne a vén litvákot, életemben másodszor láttam.

Mindenki egy irányba haladt, Danzigba, folyamatosan jöttek a lagúna jegén a menekülők. Nagy volt a tolongás, mindenki félt és feszült volt, gyakran veszekedést, ordítozást lehetett hallani. A front miatt evakuálniuk kellett a tábori kórházakat, és az emberek viselkedéséből ítélve a bolondokházát is evakuálhatták.

A készleteink kimerültek, az utolsó napokban a száraz kenyér végét ettük zsírral, a fél fogunkra sem volt elég. Günter nem bírta megenni, visszaöklendezte, sírni kezdett.

Egy veszteglés alkalmával a nevemet hallottam. A két ifjabb Zwicker fivér, Bruno és Walter bukkant fel, micsoda öröm volt, végre ismerőssel találkoztunk. Ők Pillauból, komppal keltek át a földnyelvre, rémségeket meséltek arról, mi történik ott. Később nyomuk veszett.

Körülszimatoltam a környéken. Pelyhes egy kibontott oldalú lótetemhez futott és tépdesni kezdete. Hagytam, szegény már napok óta nem evett. Találtam egy ügyes kést. Eltettem. Az út szélén különös, lepellel letakart halmokat láttam. Az egyikhez odamentem, felemeltem a lepedőt. A lábam földbe gyökerezett: egy halott ember szempárja meredt rám. Ugyanaz a homályos tekintet, mind a vén litváké, az arca is sárga, mint a viasz. Már harmadszor kísért.

Később azonban visszalopakodtam a lepedőhöz, és a másik felét libbentettem fel. Nem csalódtam: a bakancsa kiváló állapotban volt.

Egy helyen az út szélére állított kocsik közé szorultam. Szemközt viharvert, csontsovány alakok bukkantak fel a ködben, a lótetemekre vetették magukat, és éhesen falni kezdték a húst. A katonatiszt, aki vezette őket, undorral fordította el a fejét és kiköpött. Fuj! Kik ezek? – szaladt ki a számon. A rendszer ellenségei, súgta oda egy kancsal fickó. Nem hittem a szememnek, egykerekűn volt, és egy majom ült a vállán. Talán a königsbergi cirkuszból szabadult? A rendszer ellenségei? Én azt hittem, azok a front túlfelén vannak. Orosz hadifoglyok, vagy zsidók, vagy polákok, esetleg litvákok, nem mindegy? – válaszolta. – Íme, a Birodalom halála. Majd elkerekezett. Egy idősebb férfi a nyeregben csöndesen megjegyezte: íme, a halál Birodalma. Ma már tudom, a lágereket is evakuálták ekkor. Amikor elhaladtam a katonatiszt mellett, láttam a rangjelzésében a koponyát.

Egy fickó meg akarta fújni a szekerünket. Utána eredtem, nem tudott a ligetben gyorsan haladni, ráordítottam, futottam utána, majd előkaptam a pisztolyom és lábon lőttem. Máig nem értem, hogy tudtam egyáltalán használni a korábban csak játékszernek tartott fegyvert. Úristen, mit tettem! Nem öltem meg, sőt, nem is akartam, de ezzel a sérüléssel nem bírja sokáig, biztos a vég, megpecsételtem a sorsát. Összeszorult a torkom, amikor arra gondoltam, hogy holnap ő is ott lesz egy útszéli lepel alatt.

Tudtam, hogy itt a vég, Liese feladta. Anyám vigasztalni próbált, aztán megoldást találni a helyzetre. Engem ott hagyott a szekérnél Günterrel, és elindult a halászfaluba. Liese az utolsókat rúgta. Láttam, hogy szenved. Szörnyű volt nézni. Megkeményítettem magam, összeszorítottam a fogam, kirántottam a késem és elhúztam Liese nyakán. Lélegzet-visszafojtva, pattanásig feszülten, könnyeimet visszatartva vártam, míg kiszenved. Azt hiszem, ebben a pillanatban nőttem fel. Később felhasítottam az oldalát, kivágtam egy darabot a húsából, abból egy vékony szeletet megettem, egyet Günter szájába tömködtem, zabálj, mert megdöglesz, ordítottam rá. Anyám rángatott el tőle.

Az Elbinggel szemben fekvő Kahlberg halászfalu volt, az előkelő városi családok építettek ott nyaralókat. Egy ilyen villában kaptunk szállást, ételt, tejet. Günter jobban nézett ki végre. Meg sem álltunk Danzigig, utána meg Hilda néném berlini címéig.

A königsbergi Ilsével úgy húsz éve találkoztam újra. Ő keleti maradt, Lipcsébe került. Az újraegyesítés után szokás lett keletporosz nosztalgiatalálkozókat szervezni, egy ilyenen botlottunk egymásba, teljesen véletlenül, hiszen nem is tudtuk egymás vezetéknevét. A keleti blokkban ezekről a dolgokról azelőtt nem is lehetett beszélni.

Megmutattam neki a térképet, amit korábban készítettem. Egy antikváriumban megvettem Kelet-Poroszország térképét, azon jelöltem be a menekülőutunkat. Előtte egy autóatlaszt vettem, Kalinyingrád körzet, de azzal nem mentem semmire, minden helyet máshogy hívnak. Az antikvár térképen minden településhez odaírtam az orosz nevét cirill betűkkel. Ilse, mivel keleti lett, el tudta olvasni.

Hát így. Háromszor néztem farkasszemet a halállal, de mindig haladékot kaptam. A halál azt csinál, amit akar. Most már nincs hova tovább halogatnom. Velem egy homályosan derengő világ utolsó fénye is kihuny. Tekintetem a semmibe mered majd.