Biotündér álruhában

Hetente kétszer-háromszor jelent meg az öregasszony az árkádok alatt. Szétrakta dobozait, zöldségesládáit, rápakolta az éppen időszerű gyümölcsöt, zöldséget, kinyitotta horgászszékét, leült, és várta a kuncsaftokat. Nem volt kifejezetten szemérmes; bármikor bárkit leszólított: – Vegyen paprikát, paradicsomot, őszibarackot, szilvát. Nagyon finom. A mi kertünkből való. Nem mesterségesen érlelt.

Néha vettem tőle ezt-azt, nem kifejezetten szükségből, inkább együttérzésből. Szegény öregasszony, gondoltam. Mit összedolgozhat kis kertjében, hogy meglegyen a nyugdíj-kiegészítése. Hol egy csomó zöldséget vittem haza, hol egy kiló szilvát. – Meglátja, egészen más íze van, mint a boltinak. Még a piacihoz sem lehet hasonlítani, azok is nagykereskedőtől veszik. Ki tudja, milyen vegyszerrel kezelik – kommentálta az adásvételt. Én többnyire csak bólogattam, legföljebb hümmögtem, mindegy volt neki, hogyan reagálok, a saját mondandójára figyelt. Otthon aztán kiderült, hogy valóban nem kezelték semmivel sem a sárgarépát, sem a petrezselymet, de még a karalábét sem. Kisujjnyi húsdarabok fickándoztak bennük vidáman, ha vegetáriánus lennék, a képembe röhögtek volna. Ám így is a kukában végezték. Nem tudtam, hálás szívvel gondoljak-e a hölgyre, öregaszszony bőrébe bújt jóságos, egészségvédő tündérnek véljem-e, vagy elátkozzam, mert a zöldség fele a szeméttelepen kötött ki. Jobbnak láttam nem gondolni rá. Legalább addig, amíg újra le nem telepedett ládácskáival, székecskéjével az élelmiszerbolt mellé, s ismét meg nem szólított: – Vegyen friss paprikát. Ez ám bio, nem olyan, amilyent a piacon árulnak. Nézze, milyen kemény a húsa – nyújtotta felém az egyik legszebb példányt. Valóban szép haragoszöld volt, a húsa kemény. Megkopogtattam. – Lakója van? – kérdeztem, de az öregasszony nem értette. – Húsos? – faggattam tovább. – Az hát. Egy kis vajas kenyérrel finom vacsora. De tölteni is jó – agitált. Négyesével, előre bezacskózva adta, egységáron, súlyra, nagyságra való tekintet nélkül húsz koronáért. – Nem sok ez egy kicsit? – puhatolóztam óvatosan. Persze, megsértődött. – Ha sokallja, egye a műtrágyásat, csak tegye tönkre a gyomrát, meg az egész családjáét!

Úr Isten, ez mindjárt megver! Jobbnak láttam azon nyomban két adagot venni, családom egészsége és saját testi épségem megőrzése érdekében.

Napokig elkerültem még a tájékát is a környéknek, melyen az öregasszony felbukkanhat. Inkább hatalmas vargabetűkkel mentem hazafelé, mintha elfelé mennék. Aztán megfeledkeztem róla. Vesztemre. Egész úton hazafelé arról ábrándoztam, főznék én tökfőzeléket, ha lenne kaprom, vagy ha az nincs, legalább paprikám, paradicsomom. A hipermarketeket már elhagytam, vissza ugyan nem fordulok, piac, zöldségbolt zárva. Lehet, hogy mégis a macerásabb rántott tökre fanyalodunk? És akkor, ott, mint egy látomás, az én jóságos-kukacos-bio-tündérkém. Előtte paprika, paradicsom, tök. Mint a mesében illik, szép jó estét kívántam, s még attól is ódzkodtam, nehogy öreganyámnak szólítsam, mert ha megsértődik, a tökfőzeléknek annyi. Azt ugyan nem mondta, hogy fogadj Isten, de legalább nem küldött a pokolba, amikor kaprot kértem tőle. – Van, hogyne volna – bólogatott, mint gondos gazdaszszonyhoz illik. – Egy csokorral, ha kaphatnék – óvatoskodtam. – Ha vesz tököt, kap kaprot – ezt már a hűvös üzletasszony közölte. – Az nem kell, reggel vettem a piacon. Csak egy kis kaprot kérnék – esdekeltem. – Megmondtam, ha vesz tököt, lesz kapor is. Miért nem ott kért kaprot, ahol a tököt vette!? – háborgott, s miután láttam, hogy szánalomnak helye nincs a szívében, hazamentem, és jól kirántottam a spárgatököt. Bosszúból zöldpetrezselymes krumplival és salátával tálaltam.

Hát így múlik el a tündérmesék varázsa.