Binder megtévesztő nyilatkozata

Viszont az is bebizonyosodott, ami mindenki számára aki ismeri az egyszeregyet, és a bősi vízlépcsőre nem a szlovák államiság nagyítóján keresztül tekint már eddig is világos volt: olyan nagy vízhozamnál, amilyet augusztus derekán tapasztaltunk a Dunán, az átfolyó jellegű bősi vízlépcsőnek gyakorlatilag semmi hatása sincs az építmény alatti szakasz helyzetére, az építmény feletti részén pedig inkább nem kívánt hatást gyakorol. Ez tény, holott éppen ellenkezőjét állította minduntalan Binder úr, akinek kijelentéseit minden híreszköz szajkózta.

A másodpercenkénti 10 ezer köbméteres vízhozam hektáronként és másodpercenként 1 méterrel emeli a vízszintet. A Bős és Dunacsún mögötti víztározók együttes területe nem éri el a 3600 hektárt, vagyis ha megkísérlik az árhullámot túlságosan energikusan megfékezni, akkor a tározók vízszintje óránként több mint 1 méterrel emelkedne. Az ilyen jellegű kísérletek szélsőségesen rossz hatást gyakoroltak a Duna vízszintjére Pozsonynál, sőt még Hainburgnál is, ezért az osztrák fél kérésére Dunacsúnnál olyan alacsony szintre kellett csökkenteni a vízállást, mintha nem is lett volna ott víztározó. A mérnöki mű tervezői olyan nagyvonalúan tervezték meg a vízáteresztő nyílásokat, hogy a tározó minden akadály nélkül engedte tovább a teljes vízmennyiséget. E megoldás mérsékelte a vízmű Pozsonyra és Hainburgra gyakorolt negatív hatásait, meggátolta a tározó falainak átszakadását, azonban biztosan nem segített a vízmű alatti folyamszakasz gátjain.

A Duna régi medre az árterével együtt nagy mennyiségű vizet felfogott, azonban ez a lehetőség már a bősi vízmű megépítése előtt is megvolt. A Duna régi medre nyújtotta lehetőség megfelelő kihasználása viszont a fent említett okok miatt kiaknázatlanul maradt. A Dunacsúnnál mintegy egy kilométer hosszan megnyitott vízáteresztő nyílásokon keresztül zúduló víz impozáns látványa legalább egy pozitív hozadékkal járt: felesleges a magyarok félelme a gátszakadástól – ha ilyen katasztrófa következik be, a vízhullám nem haladja meg az árvíz szintjét.

Azt a tényt, hogy az átfolyó jellegű vízműveknek a nagy árvizekkor semmi esélyük sincs, természetesen tudja Binder úr is. Bár Pozsony felett legalább tíz, bősi típusú vízmű épült, egyetlenegyszer sem köszönte meg az osztrákoknak, hogy megmentették Pozsonyt. Ezt maguk az osztrákok sem állítják. Az ottani víztározók nem váltak az osztrák államiság jelképévé. Az osztrák államiság és prosperitás alapelve: nem szédítik a polgárokat légből kapott sikerekkel, ehelyett hasznos és olcsó termékek előállítására ösztönzik őket. A bősi vízmű nagyon hasznos a villamos energia előállítása, a Duna hajózhatósága, 25 kilométer hoszszú szakasz árvízvédelme szempontjából, ott, ahol a folyam két ágra szakad; azzal viszont, hogy emellett megépült a vadvízi sportok központja, a kerékpározásra és görkorcsolyázásra alkalmas gátak sora, s talán azzal, hogy a vízmű atyái és közvetlen rokonaik észrevétlenül pompás családi házakat húztak fel, biztosan nem védték meg Budapestet.

Miért nem javítjuk megítélésünket sikereink hangsúlyozásával? Ehelyett nyilvánvaló valótlanságokat állítunk. Miért akarjuk a magyarokat egyszer egy kanál vízben megfojtani, máskor meg megmenteni egy hatalmas folyamon épült parányi víztározóval? Vajon nem voltak becsületesebbek elődeink, akik megmondták: ha Árvát meg akarjuk menteni a nagy víztől, akkor nem egy csatornát kell építeni, hanem magas falú víztározót? – amely viszont elnyelte az érintett térség közel felét.

A szerző a Szlovák Tudományos Akadémia Fizikai Intézetének kutatója.