Bill és a „skót cigányok királya”

Úgy tetszik azonban, hogy igaza lehet annak a magyar politikusnak, aki a médiaérdeklődés fonákságaira figyelmeztetett felettébb szellemesen. Ma már nem elég egy hír érdekességéhez, hogy a postás megharapta a kutyát, hanem szükségeltetik annak közlése is, hogy a kutyának viszonya volt a postás feleségével. Szóval: a hírek tömegét olvasva lényegében semmivel többet nem tudunk például a romákról, mint eddig, mert a tudósítás többnyire nem róluk szól: ők csupán vagy elkövetők, vagy a szenvedő alanyai a történteknek. És éppen általános ismerethiányunk okán a romákkal kapcsolatban ugyancsak fontosnak tartom felidézni azt a szociológiai kísérletet, amelyet még a hatvanas évek derekán végzett Novoszibirszkben Igor Kon professzor, aki arra kérte hallgatóit: tíz megnevezett nemzet közül jelöljék meg, hogy melyik rokonszenves számukra és melyik ellenszenves. A tíz nép közül kilencnek a megítélése változó volt: akadtak, akiknek elnyerte a tetszését az adott nemzet és akadtak, akik ellenségesek voltak ugyanezzel a néppel szemben. Kivétel csupán egy nemzet volt, a tizedik. A megnevezett tíz nép közül ugyanis kilenc valóban létezett: róluk mindenki tudhatott valamit, lehetett jó vagy rossz élménye velük kapcsolatban, viszont a tizedik nemzet nem létezett, tehát senki nem ismerhette: ezért volt kivétel nélkül mindenki számára ellenszenves.

Ian Hancock tehát joggal érezhette úgy (és a mű szlovák gondozói nem különben), hogy keveset tudunk a romákról, a legalapvetőbb ismereteink is többnyire előítéletek csupán. Talán a zenéjük az egyedüli kivétel; ez az, amiről sokaknak van legalább megközelítő fogalma. Hancock tehát amolyan népszerű tankönyvet adott közre, amelyben az egyes fejezetek a históriát, a nyelvet, a rabszolgaság időszakát, az Európába vezető utat, a nácik romairtását, a konyhát, a nyelvet mutatják be. Aztán a fejezetek végén kérdések következnek: ellenőrizze az olvasó, hogy jól megjegyezte-e a tudnivalókat... Egyebek között azt a többször hangsúlyozott állítást, hogy a romák indiai származásúak, és minden egyéb eredetlegenda – hamis. Azt viszont legalább nekünk, magyaroknak illik tudnunk – ha már Hancock professzor nem említi –, hogy nagy valószínűséggel állítható: egy magyar kálvinista lelkész, Vályi István fedezte fel a roma nyelv indiai eredetét. Ő ugyanis a XVIII. század derekán egy németországi egyetemen tanulva Indiából érkezett társai beszédét hasonlatosnak találta a hazai cigányokéval. Szótárat készített, majd ennek alapján a győri romákkal csaknem teljesen meg tudta értetni magát.

Különben található egy kislexikon is e karcsú kötetben: a szerző 72 híres roma vagy roma származású személyre hívja fel a figyelmet. Például Charlie Chaplinre, akinek édesanyja volt roma. Bill Clintonnak, az Egyesült Államok volt elnökének egyik ősét pedig a „skót cigányok királyának” választották, mielőtt kivándorolt volna az Újvilágba. A bolgár nép szabadságharcának hőse és egyik nagy költője, Hriszto Botev ugyancsak roma ősök utódja. Hét magyart is találhatunk ebben a lexikonban. Többek között Choli Daróczi Józsefet, a költőt, aki az Újszövetség négy evangéliumát és García Lorca cigányrománcait tolmácsolta anyanyelvén. Szlovákiából Elena Lacková írónő szerepel, akinek 1946-ban írott, az Égő cigánytábor című színműve talán az első szépirodalmi alkotás lehetett, amely a második világháborús népirtás roma áldozatairól szól.

Baro Porrajmos – így nevezik roma nyelven a holokausztot: ez az emberi életek „nagy felfalása”. Mostanában emlékeztünk Auschwitzra, a náci kannibálok boszorkánykonyhájára: szó esett természetesen a roma áldozatokról a megemlékezéseken. Ian Hancock részletezi azt a folyamatot, amely a Baro Porrajnoshoz vezetett. Az évezredes megaláztatás egyes állomásait. Beleértve, hogy a román fejedelemségekben még a XIX. század közepén is létezett a romák rabszolgasága. De érdemes arra is figyelni, hogy a polgári demokratikus weimari köztársaságban már 1925-ben munkatáborokat állítottak fel romák számára. A népirtás tényei ismertek, bár nem annyira, mint szükséges lenne. Két példa arra, hogy milyen az előítéletek hatalma. Fényképet láthatunk a könyvben: 1966-ban Angliában „Cigányoknak tilos a bemenet!” táblát függeszthettek ki egy bolt bejárata fölé. 1993-ban pedig egy Körmöcbányán végzett közvélemény-kutatás szerint arra a kérdésre, hogy a roma lakosság együtt élhet-e a szlovákokkal és azonos létfeltételeket kell-e számukra biztosítani, minden megkérdezett roma igennel válaszolt, de a szlovákok 91 százaléka nemmel. És ez, sajnos, nem szlovák sajátosság.

Létezik egy roma mondás: „kana jekh Rrom szi dosalo, sza’l Rrom szi dosale”, magyarul: „ha egy roma bűnös, akkor minden roma bűnös”. Szomorú és évszázados tapasztalás summázata ez a népi tapasztalás, a hamis általánosítás iskolapéldája, amit tudatlanságunk tápláls és amelyért mindannyian felelősséget viselünk.