Belharcok és alternatívák

Lassan háromnegyed éve ténykedik az MKP új vezetése, de a Csáky Pál megválasztását övező felzúdulás és a kölcsönös sárdobálás továbbra sem csillapodik. Az Országos Tanács megmutatta, a magyar párt két szárnya közti viszonyt csak villongásokkal tarkított fegyverszünetnek nevezhetjük. Ettől nem lesz vonzó és sikeres a párt.

A két tábor meghatározása viszonylag egyszerű. A Csáky fémjelezte (Duray Miklósra és Berényi Józsefre építő) vezetés áll az egyik oldalon, a másik felet Bugár Béla, valamint Simon Zsolt (mint a „liberális szárny” kimondatlanul is új vezéralakja) nevével azonosítják. A legújabb marakodás oka az OT előtt publikált közvélemény-kutatás eredménye, hogy Bugár továbbra is jóval népszerűbb politikus, mint Csáky. A két fél lefutotta a szokásos tiszteletköröket, manipuláltnak, illetve megfontolandónak nevezve az eredményeket, majd a hétvégén eldőlt, hogy minden marad a régiben.

A felmérés elsősorban a legismertebb felvidéki politikusok megítélésével foglalkozott, ebből fakadnak a legnagyobb hibái és legtalálóbb megállapításai is.

Előzetesen érdemes megemlíteni, hogy vélt vagy valós megrendelőtől függetlenül a kérdésekben alig esik szó a párton belüli vita ideológiai hátteréről. A Csáky-féle vezetés által felvetett témák, ha rejtve is, de részét képezték az MKP korábbi programjának, legyen az a Beneš-dekrétumok ügye, vagy a fokozott külföldi érdekvédelem. Durayt március óta ugyan stratégiaügyileg befogták, de bizottsága munkájának se hozadéka, se látszata.

Az MKP belső konfliktusának személyes okai vannak, ez mindennél bomlasztóbb hatással lehet a pártegységre. Míg az ideológiai sokszínűséget a platformok újraaktiválásával részben ki lehetne küszöbölni, a személyes sértettségre nincs ellenszer – elnöki funkcióból vagy döntéshozó szervből csak egy van.

Senkinek sem okozhatott nagy meglepetést a megállapítás, hogy Bugár a legnépszerűbb szlovákiai magyar politikus. A felvidéki magyar közösség szemében továbbra is ő az MKP hivatalos arca és megszemélyesítője, fellépése és karizmája páratlan a kínálatból (talán Berényinek volna esélye, hogy idővel eljátssza a mindig magabiztos, felkészült és jól érvelő politikust).

A többi fontosabb személyiség – beleértve az elnökségi tagokat vagy az ellentábort – semlegesen kedvező megítélésnek örvend, kivéve az ügyeletes főgonosszá előléptetett Durayt. A felvidéki magyar szavazónak tehát mindegy, ki a pártelnök. Ha az illetőt Bugár Bélának hívják, az külön öröm. Bugár jelenléte a heveny jóérzésen kívül a felmérések szerint további pár tized százaléknyi támogatást jelent a pártnak, önmagában nem döntő érv a személyváltás mellett.

Nem oldódott meg a kérdés, érdemes-e új pártot építeni Bugár hírnevére alapozva. Figyelemre méltó megállapítás, hogy a válaszadók nagyjából ugyanakkora mértékben hívei a konfliktusra, illetve a megegyezésre törekvő politikának, a felvidéki magyar társadalom tehát ebben a tekintetben is vegyes.

A választók továbbra is bíznak a pártban, mert magyar. A szlovák pártok nem tudnak és nem is akarnak alternatívát szolgáltatni a szavazóknak. A felvidéki magyar szavazó mentalitása csak akkor változhat meg, ha Bugár és Csáky belharca folytatódik.

Az MKP vezetése számára akkor jönne el a viszonylagos nyugalom, ha a konfliktust sikerülne mindenki számára előnyösen megoldani. Csáky március végén mellékvágányra állította, és alaposan megsértette Bugárt, nem tudni, hajlandók lesznek-e újból egy csapatban játszani. Bugár a napokban kifejtett tevékenysége arra utal, hogy talán tényleg nem tér vissza komolyabb szerepben a politikába, ahogy azt az elnökválasztás előtti években ígérte. A mostani vezetés mégis folyamatos bizonyítási kényszerben van, de nem mindegy, miképpen próbálja megoldani a problémákat.

Ha a vezetés továbbra is a személyes kérdésekre pazarolja az energiáját a választók igazi igényeinek megoldása helyett, akkor a közeljövőben valóban komoly gondokkal számolhat. Jelenleg az MKP nem több mint egy gigantikus homokozó néhány durcás kisgyerekkel, akik elvették egymás játékát.

Tokár Géza