Azé a föld, aki kisajátítja

Érdemben azzal a faramuci helyzettel sem foglalkoznék, hogy egy demokratikus jogállam – mint például a Szlovák Köztársaság – saját polgárai terhére vállal kétes értékű felelősséget egy dél-koreai magánvállalat fejlesztése érdekében, bár felmerült bennem az a bizarr ötlet, hogy enynyi erővel a nyakas földtulajdonosokat be is vehették volna a buliba, mondjuk, részvényesnek, lehet, valamivel kisebb lenne a hangzavar. A Zsolna környékén játszódó tragikomédia kapcsán végtelenül önző és végtelenül nacionalista szempontoktól motiválva afölött morfondíroztam, milyen kotta alapján muzsikálna a szlovák állam akkor, ha a Kia Motors, mondjuk, Párkányt szemelte volna ki áldozatául. Mert miért ne? Párkány vasúti csomópont, van legelője, folyója, hídja, kikötője, földje jó, s más egyebek mellett papírgyára is. Igaz, a gyárat csak nagyon alantas szándékkal hozhatjuk összefüggésbe a zsolnai szupervállalkozással, de spekulatív módszerek alkalmazásával akár meglepő következtetésekre is juthatunk. Első szempontunk legyen az, hogy annak idején a Juhcelpap állami beruházásként szintén szántóföldre épült. Ezt a földterületet Csehszlovákia két alkalommal államosította, egyszer elkobozta, majd részben felvásárolta, részben pedig kisajátította, amiről az elmúlt század hetvenes éveinek sajtója nem tesz említést, mint ahogy arról sem, milyen álláspontot képviseltek a földterület őstulajdonosai. Ennyi elbirtoklás után már szinte biztosra vehető, hogy a gyár alatt elterülő talaj állami tulajdonba került. Ezt a feltevést támaszthatja alá az a tény is, hogy az üzemet váltakozva ugyan, de rendszerint egy-egy skandináv állam magáncége használja. A hatályos szlovákiai törvények viszonylataiban mindez nyilván jogszerű és alkotmányos szempontból mindez nyilván rendjén való, hiszen Rusko miniszter úr csak következetes és nem tesz semmi mást, csak folytatja a nagy elődök, Benešék és Husákék korábbi áldásos tevékenységét. Isteni szerencse, hogy blöffölései során még az ékesszóláson sem kellett módosítania, hiszen az állam érdeke mindenek fölött áll! – mondotta volt a kisajátítások nagymestere, Július Binder. Erről jut eszembe, hogy a dunai vízlépcső építkezéseinek ürügyén magyar emberektől az állam elsinkófált mintegy ötezer hektárnyi magántulajdont. Volt, ahol négyezer koronát is kifizetett egy hektárért, volt, ahol csak kisajátította a termőföldet, s bizony, nagy tételben előfordult olyan eset is, ahol minden indoklás nélkül – mondjuk, az Úr 2000. évében – a saját nevére telekkönyveztetett olyan területeket, amelyeket a kommunisták elfelejtettek kisajátítani.

Mint azt tapasztalhattuk, spekulatív módszerek alkalmazása során számos összefüggést találhatunk bármi és a tervezett zsolnai nagyberuházás között, s ebből akár némi tanulságot is levonhatunk. A tanulságok közül az egyik talán az lehet, hogy egy látszólagos rendszerváltozás csak látszólagos eredményeket hozhat. Annak megítélése pedig, hogy kinek a füve zöldebb, nem a hatályos törvényekkel hozható összefüggésbe, hanem azzal az indiai közmondással, hogy: „Megváltoztatom az ágyamat és a színemet, csak ezért jól meg kell fizetned.”