Az unió új harccsoportjai

Ennek egyik jele, hogy hétfőn a tagállamok képviselői Brüsszelben aláírták az úgynevezett „harccsoportok” („battle groups”) létrehozásáról szóló konkrét egyezményeket, amelyekben minden ország kinyilvánította, kivel és milyen eszközökkel kíván részt venni a folyamatban. De mi is a „battle groups” terv? A koncepció még 2003 tavaszán született egy közös, francia–brit kezdeményezés alapján, amelyet később Németország is támogatni kezdett. A terv lényege, hogy az Európai Uniónak rendelkeznie kell olyan katonai válságkezelő egységekkel, amelyek nagyon rövid időn belül a világ bármely pontján bevethetőek. Egy ilyen terv, ha megvalósulna, nagyon sokat segíthetne az Uniónak, hogy hatékonyabban védje saját érdekeit, esetleg stabilizálja a helyzetet valamelyik válságövezetben. Természetesen nem ez volt az első kezdeményezés, hogy az EU gyorsan bevethető haderőt hozzon létre. Mint ismeretes, 1999-ben Helsinkiben az akkori tagországok elhatározták, hogy 2003-ig létrehozzák az „EU-haderőt”. Ez a terv egyébkén „Headline Goal 2003” néven volt ismert. A koszovói tapasztalatok alapján a tagországok egy viszonylag nagy, 50-60 ezer fős egységben gondolkodtak. Két hónapon belül lett volna bevethető a hozzá tartozó légierővel és haditengerészeti egységekkel, és nagyjából egy évig a válságövezetben állomásozhatott volna. Csakhogy ahhoz, hogy 60 ezer főt lehessen külföldön bevetni egyéves időtartamra, háromszor akkora bevethető erővel kell rendelkezni, hiszen figyelembe kell venni a rotációt, tehát a felkészítés, kiképzés és a pihenés időszakait is. Márpedig ez összesen csaknem 200 ezres bevethető erőt igényelt volna. Ezt a célt nem sikerült 2003-ig teljes mértékben elérni, ráadásul a körülmények is megváltoztak: a jelenlegi globális biztonsági környezetben és a terroristaellenes hadműveletek során kisebb, mozgékonyabb és nagyon gyorsan bevethető erőkre van szükség. Ebben a helyzetben jött a már említett brit– francia kezdeményezés a harccsoportok létrehozására. A koncepció kialakításában az is közrejátszott, hogy az 1956-os szuezi válság óta az európai haderők nem hajtottak végre önállóan ekkora mértékű hadműveletet, kivéve a falklandi brit és némely afrikai francia akciót. A koncepció konkrétabb megfogalmazásában szerepet játszottak azok a tapasztalatok is, amelyeket az európaiak a francia vezetésével végrehajtott kongói akcióban szereztek. Az Artemis névre keresztelt hadműveletben, amely az Európai Unió első Európán kívüli és NATO-segítség nélkül végrehajtott akciója volt, nagyjából 1500 fő vett részt. A végleges terv tehát úgy fest, hogy az uniónak 13 harccsoportot kell létrehoznia, mindegyik körülbelül 1500 katonából áll. Első egységei nagyon rövid időn, 5 napon belül bevethetőek, és nagyjából egy hónapig maradhatnak a hadművelet körzetében. Bevetésük elsősorban az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata alapján képzelhető el, és többfajta misszió végrehajtására lesznek képesek. Egy válsággócban stabilizálhatják a helyzetet, akár magasabb intenzitású hadművelet végrehajtásával is, de bevetésük akár előkészítheti a terepet egy nagyobb méretű ENSZ-misszió számára is. Egyébként ez utóbbi történt a már említett kongói akciót követően: az EU-erőket egy nagyjából 18 ezres ENSZ-haderő váltotta fel. Ami a konkrét időtartamokat illeti, 2005-ben az uniónak már rendelkeznie kellene legalább két „battle group”-al, míg a teljes terv 2007 körül valósulna meg.

A brüsszeli találkozón összesen 13 csoport megalakításáról született döntés. Ezek közül négyet a legnagyobb és katonailag legfelkészültebb tagországok egyedül állítanak fel: Franciaország, Nagy-Britannia, Spanyolország és Olaszország (természetesen a „nagyok” további csoportokban is részt vállalnak). A többi nemzetközi együtt-működésben valósul meg. Ezen belül Szlovákia Lengyelországgal, Németországgal és Lettországgal alakít csoportot, amelynek nagyjából 10-15 százalékát teszik ki a szlovákiai egységek, a legnagyobb kontingenst Varsó adja. Csehország Ausztriával és Németországgal, Magyarország Olaszországgal és Szlovéniával alakítja meg saját csoportját. További érdekesség, hogy a folyamatban a nem EU-tag Norvégia is részt vesz, egy közös svéd–finn–norvég kezdeményezés keretében. Norvégián kívül az EU-tagállamok kinyilvánították, hogy a kezdeményezés nyitott a többi nem EU- vagy NATO-tag számára is.

Természetesen csak remélni lehet, hogy ez a terv nem úgy végzi, mint a helsinki, amelynek csak egyes elemei valósultak meg. Mindenesetre a mostani helyzet már jelentősen különbözik az öt évvel ezelőttitől, ráadásul az Unió nem engedheti meg magának, hogy ismét kudarcot valljon. Ha minden a tervek szerint megy, akkor néhány éven belül az EU képes lesz arra, hogy elég gyorsan reagáljon bizonyos problémákra. Hozzá kell azonban tenni azt is, hogy a NATO szerepét semmiféle veszély nem fenyegeti, hiszen a „battle group” koncepció csak egy nagyon specifikus problémakört fed le, és semmiképp nem képes olyan széles körű akcióra, mint a NATO. Ráadásul a 13 csoport összesen is csak körülbelül 20 ezer katonát jelent, ami jóval elmarad a stratégiai válságkezelés szintjétől. Mindezek ellenére azonban a terv olyan mérföldkövet jelent az európai kül- és biztonságpolitikában, amelyet néhány évtized múlva is emlegetni fogunk.

A szerző külpolitikai elemző