Az orosz–amerikai viszony

A Szovjetunió széthullása óta a világpolitika és a nemzetközi kapcsolatok egyik központi kérdése az „orosz-kérdés” volt, tehát hogy hol van Oroszország helye az új nemzetközi rendben. A különböző moszkvai kormányok más-más koncepciót helyeztek előtérbe: a 90-es évek legelején Kozirev külügyminisztersége idején Oroszország a nyugati világgal, de főleg az USA-val való szoros együttműködést, majd az utána következő Primakov-korszak éppen ennek ellenkezőjét, egy Amerika-ellenes koalíció létrehozását tekintette legfőbb céljának. Kozirev koncepciója megbukott, egyrészt a kemény hazai ellenálláson, másrészt pedig Oroszország már képtelen volt betölteni az Egyesült Államok egyenrangú partnerének szerepét, amelyet ez a koncepció megkívánt volna. A Primakov-doktrina lényege egy szövetség létrehozása lett volna, amely az USA fölényét lett volna hivatott kiegyensúlyozni. Ennek legnagyobb koncepcionális hibája az volt, hogy hibásan, a múltban gyökerező érzelmektől fűtve definiálta Oroszország ellenségeit, illetve ellenfeleit, elsősorban az Egyesült Államokat. Valójában az egyetlen lehetséges opció Moszkva számára, amely garantálhatja az orosz állam fennmaradását a jelenlegi formájában és legalább erős regionális hatalmi státusát, a nyugati világgal való együttműködés, de még inkább a nyugathoz való kötődés. A közös ellenfél – stratégiai konkurens – adott Washington és Moszkva számára: Kína és az iszlám országok növekvő hatalma és eltökéltsége a jelenlegi nemzetközi rendszer megváltoztatására. Ezek a szándékok természetesen rosszul érintenék az egypólusú világrendben egyedülálló szerepet játszó USA-t, mint minden törekvés, amely a status quo megváltoztatására irányul, hiszen jelenlegi pozíciója Washingtonnak egyedülálló lehetőségeket biztosít, ezért bármely lehetséges változás az amerikai érdekeket sértené. Ha azonban Peking és az iszlám világ a saját elképzelései szerint lenne képes átrendezni a világ vagy legalább Ázsia geopolitikai térképét, ez Oroszország számára is hasonló, de lehet, hogy még nagyobb katasztrófával járna. A szeptember 11-i terrorista akciók csak rávilágítottak erre és meggyorsították az orosz–amerikai közeledést. Ez azonban az említett tényezők hatására előbb-utóbb amúgy is megtörtént volna. Ráadásul a szeptember után következő katonai hadműveletekhez az oroszok sokkal hatékonyabban járultak hozzá – hírszerzési információkkal, a helyszínen szerzett katonai és más jellegű tapasztalataik átadásával, közép-ázsiai befolyásuk kamatoztatásával, amelynek eredményeképpen az amerikai erők támaszpontokat szereztek a térség posztszovjet köztársaságaiban –, mint a legtöbb európai ország (kivéve természetesen Nagy-Britanniát, amely a katonai akciókban is részt vett, de például a németek nem igazán tudtak, a franciák pedig nem is igen akartak nagyobb erőkkel részt venni a hadműveletekben). Az amerikaiaktól szintén nem volt idegen az oroszokkal való együttműködés gondolata. Már a 90-es évek legelején megfogalmazott elképzelések szerint Moszkvának központi szerepet kellett volna játszani az amerikai szövetségi rendszerben. A „Russia first” koncepció szerint ez Európai Uniónak is fontos szerep jutott volna a kelet-európai térség stabilizálásában, míg a NATO csak ezek után következett volna. Ez az elképzelés azonban „hibernálódott”, – és az EU sem váltotta be a Washingtonban hozzá fűzött reményeket. A utána következő események már ismertek: a csaknem egy évtizedes kitérő után rohamosan javulni kezdtek az orosz–amerikai kapcsolatok, miután a felek kölcsönösen felismerték, sokkal több közös érdekük és ellenfelük van annál, mintsem hogy megengedhessék maguknak a rivalizálást (ez a kifejezés az oroszok számára hízelgő). A stratégiai robbanófejek leszerelése pedig tökéletesen illeszkedik a felvázolt képbe. Az elrettentéshez még a meglevő nukleáris stratégiai fegyverrendszerek negyede is elég Oroszország és az Egyesült Államok számára egyaránt. Éppen ezért rendszerben tartásuk az USA számára felesleges, Oroszország számára pedig egyszerűen lehetetlen, figyelembe véve a jelenlegi és a jövőbeli orosz hadiköltségvetésből adódó lehetőségeket. Oroszország helyzetének illusztrálása érdekében érdemes áttekinteni néhány adatot. Bush elnök bejelentése szerint az USA csaknem 50 milliárd dollárral emeli hadseregre fordított kiadásait. Ez azt jelenti, hogy önmagában csak ez az emelés is több, mint a teljes orosz hadiköltségvetés (ez körülbelül a francia hadikiadásokkal van egy szinten, így együtt foglalják el a képzeletbeli dobogó második és harmadik helyét) vagy legjobb esetben is csak megegyezik azzal. Az arányok érzékeltetése érdekében az USA hadseregre fordított kiadásai majdnem elérik a 400 milliárd dollárt, ami a Föld összes hadikiadásának kb. 40 százaléka. Oroszország esetében figyelembe kell venni azt is, hogy stratégiai rakétáinak nagy része közeleg élettartama végéhez, pótlásukra, lecserélésükre pedig természetesen nincs pénz. Ráadásul az új orosz katonai doktrína is a Közép-Ázsiából és a Kaukázus felől érkező (iszlám) veszély lefedésére helyezi a hangsúlyt. ĺgy hiába fejlesztették ki orosz szakemberek a fejlett technológián alapuló Topol-M interkontinentális stratégiai rakétát, az orosz hadsereg elsősorban a két déli geopolitikai irányra összpontosít (bár néhány Topolt azért minden évben hadrendbe állítanak). Az új NATO–orosz viszony alakulása és a dokumentum aláírása pedig azt jelenti, hogy Moszkva az atlanti szövetségnél szinte mindent elért, amit akart. Megkapta az „első konzultáció” jogát minden olyan kérdésben, amelynek számára súlya van. Ennél többet már csak a de iure NATO-tagság jelentene, ez azonban olyan kérdés, amely a szövetség jövőbeli szerepét, céljait és jellegét egyaránt érinti.