Az ördög a részletekben rejlik

 

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy ezt a megállapodást igen nehéz lesz lenyeletni a szerbiai szerbekkel, az észak-koszovói szerbekkel és a koszovói albánokkal is. Mindenütt tüntetnek ellene, forrnak az indulatok, pedig a paktum részleteit még nem is hozták nyilvánosságra. Ez az egyik, ami a szkepticizmust erősíti, a másik pedig, hogy a nyilatkozatokból kiderült: minden részletben meg sem tudtak állapodni, márpedig az ördög ezekben rejlik. Ez különösen érvényes abban a térségben, ahol majd minden háznál maradt még a balkáni háborús időkből fegyver, s bármikor kirobbanhat egy mindent romba döntő incidens. A megállapodást egyik érintett sem akarta őszintén. Aki figyelemmel kísérte a tíz tárgyalási fordulót, láthatta, a szerbek nem változtak, továbbra is a földbe döngölnék a koszovói albánokat, ha a nemzetközi közösség megengedné. Belgrád csak azért engedett a nyomásnak, mert a remélt gazdasági előnyök miatt mindenáron be szeretne kerülni az EU-ba. Távlatilag a koszovóiak is ebben reménykednek, de leghőbb vágyukat, az államiság elismerését Belgrádtól egyelőre nem kapták meg.Ennek ellenére Brüsszel jutalmazott: javallotta Szerbiával a csatlakozási tárgyalások, Koszovóval a társulási megállapodásról szóló párbeszéd megkezdését. Időpontot majd a júniusi, félévzáró EU-csúcstól kapnak. Ez is abszurditás: az EU úgy kezd el nemzetközi jogilag kötelező tárgyalásokat az önálló államnak tekintett Koszovóval, hogy az EU öt tagállama – Szlovákia, Románia, Spanyolország, Ciprus és Görögország – nem ismeri el önálló államnak. Azt még Miroslav Lajčák szlovák külügyminiszter is elismerte, hogy ez jogi problémákat okozhat. Természetesen mind az öt állam attól tart, hogy saját kisebbségei vérszemet kapnak, ami dőreség. Mellesleg: a kisebbségi komplexusaitól nyögő szlovák politikának is változnia kell, mert az most már nem tagadható le, hogy az EU semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy maroknyi, 50-60 ezer szerb Észak-Koszovóban széles körű autonómiát élvezzen. A csatlakozási tárgyalások Horvátországgal is eltartottak vagy hét évig, így csak remélni lehet, hogy Szerbia ebben az évtizedben nem lesz tagja az uniónak. Mert addig semmi keresnivalója az EU-ban, amíg el nem ismeri felelősségét a délszláv háborúkért és a háborús bűnökért, s ehhez minimum egy új politikai generációra van szükség. Két példa. Az ENSZ Közgyűlésének soros elnöki tisztét betöltő Vuk Jeremics volt szerb külügyminiszter szervezett egy szépen hangzó nemzetközi konferenciát, melynek a lényege az lett volna, hogy kikezdjék a délszláv háborús bűnösök felett ítélkező hágai törvényszéket. Először egy afrikai diplomata mondta: álljon meg a menet, azért az áldozatokról is szólni kell, s szervezett egy ellenfórumot a srebrenicai áldozatok hozzátartozóinak részvételével. Csak ezután csatlakozott hozzá az USA is. A múlt pénteki megállapodást ugyan személy szerint Ashton közvetítésével hozták tető alá, de a feltételeket Merkel diktálta. Szerbiában most történészek, akadémikusok, publicisták ezrei élnek abból, hogy a németeket szapulják, Berlinnel kapcsolatban a „demokratikus fasizmust” emlegessék. A Novosti a múlt héten például azt írta, azok a követelések, amelyeket Berlin támaszt Belgráddal szemben a koszovói kérdés megoldása érdekében, súlyosabbak, mint az az ultimátum, amelyet a Habsburg Monarchia intézett 1914 nyarán Szerbiához, s amely végül az I. világháború kitöréséhez vezetett. A példákat a végtelenségig lehetne folytatni. Ezért kérdés, hogy elég lesz-e egy nemzedék.