Az „ellenség” nyelve

Aki könyvvel a kezében utazik a vonaton, különféle zaklatásoknak van kitéve. Ha valaki olvas, sokkal nagyobb az esélye, hogy valamilyen szekta elhivatott hittérítői megszólítják, s megpróbálják rátukmálni saját kiadványaikat, azzal érvelve, látják, mennyire szeret olvasni… Nemrég, mikor a Francia nyelv a latin alapján című könyvet tanulmányoztam a Komárom-Dunaszerdahely közti járaton, a mellettem ülő idősebb szlovák úriember nemcsak saját emlékeit idézte fel gimnáziumi klasszikus tanulmányairól, hanem nyomban aktuális, hasznosnak vélt jó tanácsokkal is ellátott: „Bizony, tanuljon csak nyelveket! Én is beiratkoztam egy roma nyelvtanfolyamra, mert hát nem árt, ha az ember megtanulja az »ellenség« nyelvét. Magyarul is megtanultam annak idején, még fiatal koromban” – tette hozzá bizalmasan, mert a kezemben tartott könyv – melybe minden igyekezetem ellenére hiába próbáltam meg elmélyedni – történetesen nem magyar, hanem cseh kiadvány volt. A nemzetféltő úriember még jobban felbátorodott, s azt kezdte gúnyosan ecsetelni, milyen nevetséges kiejtési hibákat vétenek a szlovákul beszélő magyarok. Elképzeltem, milyen hibátlan kiejtéssel beszéli a bácsi a gimnáziumban tanult franciát vagy a fiatal korában magába szívott magyart, esetleg az újonnal elkezdett roma nyelvet. Éreztem, hogy ezt a „tökélyt” én sosem érhetem el, ezért igyekeztem továbbra is csendben maradni, nehogy egy nem kellőképpen artikulált ch-hanggal eláruljam magam… Mert a bácsi továbbra is cinkostársként kezelt, megtisztelőnek is érezhettem volna hát, hogy engem is az államalkotó nemzethez sorolt… Mivel efféle „megtiszteltetésekre” igazán semmi szükségem, újabban walkmannel felszerelkezve utazom – így talán kevesebben zaklatnak majd, s még a nyelvtanulás is hatékonyabb.