Atompóker

Ha az iráni elnök akarná, sem tudná egyik napról a másikra megváltoztatni a Nyugatot meg Izraelt gyalázó retorikáját, és rábólintani valamilyen kompromisszumra az atomdosszié ügyében. Egyrészt azért, mert egy gyors fordulatot, bármennyire ésszerű és szükséges lenne, nem tudna megmagyarázni a mesterségesen felheccelt hazai tömegeknek, másrészt – és ez a súlyosabb ok – valószínű, hogy szembekerülne a tényleges hatalmat gyakorló konzervatív egyházi vezetéssel. Ebből következik, a válság békés, diplomáciai megoldása – mert erre még mindig van lehetőség, és bízni is kell benne – csak lassú, hónapokig tartó folyamat lehet(ne). Ez az optimista változat. Viszont azok az aggodalmak sem alaptalanok, amelyek szerint a felek annyira belelovalják magukat a hidegháborús hangulatba, hogy nagyon gyorsan eljutnak addig a pontig, ahonnan már nem lesz viszszatérés.

Mindkét oldal fenyegetőzik, a hangnem egyre keményebb. Azt világosan látni kell: az USA és Izrael nem fogja megengedni, hogy Iránnak atomfegyvere legyen. Van-e hát közvetlen háborús veszély? Pillanatnyilag nincs, az amerikai figyelmeztetések-fenyegetések sem öltöttek olyan mértéket, mint – mondjuk – fél évvel az iraki háború kezdete előtt. Ha viszont Teheránban belátható időn belül nem kezdődik egy lassú fordulat a kompromisszum irányába, a diplomaták helyett a katonai tervezők vehetik át a főszerepet. Persze mindez csak találgatás, mert az iráni atompóker is épp azért póker, mert a játékosoknak csak sejtéseik vannak, azt pontosan egyik sem tudja, mi van a másik kezében. A helyzetet csak súlyosbítaná, ha itt is cinkelt lapokkal játszanának, mint anno Irak ügyében.

A fegyveres konfliktus tehát távolabbi, de nem túl távoli lehetőség; a több tucat különféle szakértői véleményből azt a következtetést lehet levonni, Iránnak még legalább három-négy évre van szüksége ahhoz, hogy saját atombombát tudjon előállítani. Amikor a teheráni vezetés félvállról veszi a washingtoni fenyegetéseket, mondván, az USA afganisztáni és iraki katonai elkötelezettségei miatt sem tudna háborút kezdeni Irán ellen, akkor pontosan tudja, nem erről van szó, vagyis: tudatosan félrevezeti a hazai közvéleményt. Tény, Washington szárazföldi háborút aligha indítana, de minden technikai eszköze megvan ahhoz – és végső esetben ezt még talán Európa sem ellenezné –, hogy az iráni nukleáris létesítményeket lebombázza. Nemcsak egy két reaktort, hanem az egész járulékos infrastruktúrát, kísérleti telepeket, laboratóriumokat is az ország több pontján. A B–1B és B–2 típusú hadászati bombázókkal, a térségbe vezényelt repülőgép-hordozók több száz vadászgépével és robotrepülőgépeivel ezt meg lehet valósítani. És ott vannak Izrael lehetőségei, a zsidó állam légiereje 1981-ben már lebombázott egy iraki kísérleti reaktort, s azóta az izraeli légierő is korszerűbb gépekkel rendelkezik. Azt csak találgatni lehet – nem is érdemes idézni a rengeteg becslésből –, hogy az emberveszteség mekkora lenne. Jelentős. És valószínű, az iráni válasz sem maradna el, az olajfegyver bevetése mellett főleg a katonai konfliktust terjesztené ki a térségben, elsősorban Libanonra és Izraelre. Vagyis ez a lehetőség óriási kockázatokat rejt magában.

Az utcai tüntetéseknek gyakran csak az a szerepük, mint a színpadi díszletnek. Azt, hogy az iszlám nem agresszív, a tárgyalóasztal mellett kellene bizonyítani.