Atomhatalmi derűlátási hullám

A kezdeményezést sokan úgy értékelték, hogy győzött a józan ész és megindult egy folyamat, amely elvezet Dél-Ázsia atomfegyver-mentesítéséhez. Sajnos, ezek a remények nem helytállóak. A pakisztáni kezdeményezés célja sokkal inkább az ország imázsának javítása és a tárgyalási pozíciók megerősítése volt, mint a nukleáris leszerelés. Sőt, ha Pakisztán végrehajtaná a saját maga által kezdeményezett leszerelést, ezzel kifejezetten ártana saját stratégiai érdekeinek, ami, ugye, nem lehet egy ország vezetésének célja. Minden felelős vezetés legalapvetőbb célja, hogy a lehető legmagasabb szintű biztonságot próbálja meg elérni saját országa számára, és olyan irányban formálja a regionális biztonsági környezetet (a nagyhatalmak esetében a globális biztonsági környezetet), amely leginkább megfelel nemzeti érdekeinek. Olyan országok esetében, amelyek számára a legfőbb biztonsági kihívást nem a határain túlról érkező veszélyek jelentik, vagy ha igen, akkor sem tudnák ezt atomfegyverekkel kezelni, nem elsőrendű szempont a nukleáris fegyverkezés. Ebbe a kategóriába tartoznak például a dél-amerikai országok. Ennek következtében például az említett térség két hatalma, Brazília és Argentína lemondott az atomfegyverek beszerzéséről. Hozzájuk hasonlóan alig több mint tíz éve a Dél-afrikai Köztársaság szerelte le kis atomarzenálját – egyébként ez volt az eddigi egyetlen eset, amikor egy ország önként megvált atomfegyvereitől. Csakhogy a világ legnagyobb része nem tartozik ebbe a kategóriába. Az atomfegyverek birtoklásának több oka lehet. Az egyik, a nagyhatalmi státus garantálása, demonstrálása és az „elrettentés” biztosítása minden potenciális ellenféllel szemben. Ebbe a csoportba tartozik az USA, Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország és Kína, az „új atomhatalmak” közül pedig India. Az indiai nukleáris arzenál kifejlesztésénél nem olyan szempontok döntöttek, hogy mi a jó vagy rossz, esetleg mit szól hozzá a világ (pacifista) közvéleménye. A legfőbb ok a regionális biztonsági környezet értékeléséből fakadt: Új-Delhiben úgy értékelték, hogy csak atomfegyverek segítségével lehet bebiztosítani, hogy az ország képes legyen szembenézni a Kína jelentette kihívással és megfelelő ellensúlyt képezzen. Az indiai stratégák úgy gondolták, hogy atomfegyverek nélkül országuk eleve hátrányos pozícióban van a legfőbb riválissal, Kínával szemben, ezért a nagyobb mozgásszabadság érdekében szükség volt erre a lépésre. Az atomfegyverek kifejlesztésének másik oka az lehet, ha egy ország úgy értékeli, potenciális ellenfelei olyan fölényben vannak vele szemben, amelylyel szemben már nem képes hagyományos eszközökkel biztosítani a kellő egyensúlyt. Ebbe a csoportba tartozik például Pakisztán vagy Izrael. Egyértelmű, hogy a pakisztáni atomfegyver legfőbb oka a nyomasztó indiai fölény szinte minden kategóriában. Ha India és Pakisztán között háborúra kerülne sor, amelyet hagyományos fegyverekkel vívnának meg, a pakisztáni fegyveres erőknek – szövetségesek nélkül – nem sok esélyük lenne az indiai hadsereggel szemben. A szövetségesek közül pedig egyedül csak Kína jöhet számításba, a kínai segítségben azonban nem bíznak meg feltétlenül a pakisztáni stratégák (beavatkozna-e például Peking a pakisztáni oldalon akkor is, ha Kína is le lenne foglalva egy másik konfliktussal, esetleg az indiai–pakisztáni összetűzés egy szélesebb regionális konfliktus része lenne, amelyben a kínaiaknak saját stratégiai érdekei lennének veszélyeztetve – például a Tajvani-szorosban). Pakisztán pontosan ilyen eshetőségre készült fel azzal, hogy kifejlesztette saját elrettentő erejét. Ennek legfőbb célja, hogy elrettentse Indiát, nehogy az esetleg kísértésbe essen és megtámadja az országot akkor, amikor a fő pakisztáni szövetséges nem tud Iszlámábád segítségére sietni. Erre utal a hivatalos pakisztáni doktrína is a nukleáris fegyverekről – ezek célja a „minimális elrettentés” biztosítása. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy Pakisztánnak maximum 30 robbanófeje lehet (természetesen itt figyelembe kell venni a gazdasági összefüggéseket is). Ezek alapján tehát milyen következményei lehetnének, ha a két ország úgy döntene, hogy leszereli nukleáris fegyvereit. India pozíciói a térségben automatikusan meggyengülnének, mivel kevésbé lenne képes ellátni a Kínával szembeni regionális ellenpólus szerepét. Pakisztánnal szemben ugyan még mindig jelentős fölényben lenne, azonban egy indiai–pakisztáni konfliktus esetén sokkal nehezebben tudná visszatartani Pekinget, hogy beavatkozzon a konfliktusba, mivel nem lenne meg a kockázata a kínaiak számára annak, hogy az összecsapás nukleáris konfliktussá fejlődik. Csökkennének India esélyei arra is, hogy saját érdekei mentén befolyásolja Dél-Ázsia helyzetét. Pakisztán szempontjából vizsgálva egy ilyen jellegű leszerelés a jelenlegitől sokkal magasabb szintre emelné a kockázati tényezőket. Indiával szemben gyakorlatilag megszűnne az egyetlen pakisztáni kézben levő eszköz, amelynek segítségével túl magas szintre lehet emelni egy Pakisztán ellen indítandó indiai támadás kockázatát. Atomfegyverek nélkül ugyanis nem csak hogy sokkal gyengébbek a pakisztáni fegyveres erők, mint az indiaiak, hanem Pakisztán elvesztené annak a lehetőségét is, hogy jelentős pusztítást legyen képes okozni keleti szomszédjának. ĺgy egy konfliktus esetén nem maradna más biztosíték, mint a szövetségesek segítsége, ami viszont a már említett okok miatt csődöt mondhat. Paradox módon tehát a sokkal magasabb szintű pusztítás lehetősége, amelyet az atomfegyverek „garantálnak” egy magasabb szintű stabilitást eredményez Dél-Ázsiában (is). Amióta India és Pakisztán atomfegyverekkel rendelkező országok, sokkal valószínűtlenebbé vált közöttük a háború, mint azelőtt akármikor.