Antikrisztus vagy szupersztár

A helyzetértékelést, az ahhoz vezető tépelődéseket az ideológiai hisztéria ma még nem tűri meg, az ugyanis 0–24-ben állásfoglalást, az ide- vagy odatartozás undorra, utálkozásra alapozott negatív definíciót, hűségesküit várja el – valami ellen. Pedig – tetszik vagy sem – a politika nemcsak ízlések és értékek védelmének kérdése, hanem ugyanannyira az érdekek és a valóság összehangolásának terepe is. Ezekben külön-külön és együttesen is helyt kell állnia a versenyzőknek, hiszen a parlamentáris demokrácia küzdelem a polgárok szavazataiért; a nagy mérkőzés, a döntő napja csak négyévente jön el, ám a tétmeccsek a kormányzási ciklus alatt is egymást követik – hogy a foci felcsúti nyelvén is szóljunk, ugye. Most pedig harc van, ami a magyar kormányfőnek olyan, mint Gyurta Daninak az utolsó ötven méter, vagy olasz futballistának a taktikázás – szóval a természetes létközege a fő erőssége.

A magyar kormányfő mintha végiggondolta volna a népvándorlás globális problémáját és értékelvű, meg érdekközpontú válaszokat is adott rá világos nyelven és érveléssel, megalapozva a bevándorlásellenes európai magatartás frissített politikai alapvetéseit. Nyilván nincs mindenben igaza, természetesen túloz is, például a kontinens muszlim elárasztása és átvétele egyszerűen számszakilag lehetetlen belátható időn belül, de erre meg joggal mondható: akkor végre egy jövőbeni gondot még időben vetnek fel a késlekedés helyett. (Ahogy Renan mondta: „A haza földi dolog; aki angyal akar lenni, nem lesz jó hazafi”.)

Igaza lehet a holland történész Huizingának: „Azt a politikát, amely figyelmét túlságosan is a társadalmi-gazdasági élet mérhető tényezőire össz-pontosítja, az a veszély fenyegeti, hogy nem számol a politeia valódi alapját képező politikai ösztönökkel”. Orbán régóta szakítani kíván egy olyan kurzussal, amely állításai megalapozásakor nem hajlandó figyelembe venni a valós közállapotokat, az emberek érzéseit, benyomásait, tapasztalatait, félelmeit – helyette elvont doktrínákat akar rákényszeríteni a polgárokra, hogy inkább annak higgyenek, mint a szemüknek, szívüknek. Ez persze jól működhet felvilágosult abszolutizmusban, de nehezen tartható a tömegdemokráciák természetéből fakadóan, hiába populistáznak, lebutázva a népet. Orbán kísérlete kettős indíttatású: belpolitikájában a radikális, elitellenes erőket akarja visszaszorítani, uniós fronton pedig a bürokratikus hatalomirányítás hivatalnoki gondolkodását kikezdve a jobboldal bátrabb újradefiniálására tesz kísérletet, magát is helyzetbe hozva, hátha a „közellenségből” nem csak periferiális európai véleményvezér lehet.

A probléma természetesen európai, elég ehhez most csak Bécsre tekintenünk, ahol az osztrák kancellár görcsös status quo-védelme (a menekült jó, az idegen szép) a Szabadságpárt folyamatos előretörését hozza, a Néppárt frusztrált asztalra csapásának esélyével, s hasonló a bajorok szembefordulása is Merkel asszony sodródásával. Nem véletlen az sem, hogy a gyarmatbirodalmak uralása és kiaknázása helyett a szovjet birodalom uralma alatt keserű, diktatorikus élményeket szerző kelet-közép-európai kisállamok, a visegrádiak (a középhatalomként más helyzetű lengyelek némi távolságtartása mellett) hasonlóan kritikusan állnak a kvótavitához, a multikulturális társadalom szivárványához, legyen bár hangadó a nacionalista baloldali Fico, a prágai szocdem Sobotka vagy a jobboldali Orbán. A köztes Európa érdekei és érzetei a történelmi tapasztalat miatt eltérnek a Nyugatétól, ezért a lejárt szavatosságú ideológia sémák sonderangebotja érdeklődés hiányában immár elmaradni látszik. Helyette a régió nemzeteinek önálló politikai cselekvése körvonalazódik, amit a magam részéről erősen támogatnék ebben-abban.

A szerző magyarországi publicista