Antidemokratikus jelek a szlovák politikában

Úgy látszik, Sztalin (én már csak a háború előtt megszokott módon rövid a-val írom a nevét) a 2. világháború idején jó ötletet adott a szlovákoknak, akik a fasiszta német és a szövetséges magyar hadsereggel együtt a Szovjetunió ellen harcoltak. Sztalin ötlete volt ugyanis, hogy Szlovákia – ha a háború utáni béketárgyalások idején feloldozást akar nyerni, illetve szerezni a német fasiszták melletti harcokkal elkövetett bűne alól –, szervezzen a Kárpátokban partizánmozgalmat, amellyel segítheti a szovjet hadsereget, és ez meggyőző indoka lenne Csehszlovákia újbóli létrehozásának. Így jött létre a szlovák nemzeti felkelés és a partizánmozgalom. Utána történt, ami történt; hogy aztán segítette-e a partizánmozgalom olyan mértékben a szovjet hadsereget, hogy ez által legalább az a kára megtérüljön a Szovjetuniónak, amelyet a németek oldalán harcoló szlovák katonák okoztak, azt már nem a mi dolgunk eldönteni. Egy dolog biztos: a szlovák politikai életben kedveltek lettek a partizánmódszerek. Még napjainkban is gyakran találkozunk velük, elsősorban nemzetiségi életünkben.

Hogy egy fontos és kétségbevonhatatlan bizonyítékkal kezdjem: partizánmódon – a nyilvánosság tudta és beleszólása nélkül – készült a Szlovák Köztársaság Alkotmánya. Úgy látszik, az egykori szlovák nemzeti felkeléssel a szlovákok nemcsak ahhoz szereztek jogot, hogy országuk része legyen a második Csehszlovák Köztársaságnak (mert a fasiszta Németországhoz fűződő szövetség és a Szovjetunió ellen viselt háború ezt is kétségessé tette), hanem ahhoz is, hogy akkor váljanak ki belőle, amikor nekik tetszik. Azonban az a tény, hogy a nagy titokban készült szlovák alkotmányban alig essék szó a nemzetiségekről, a jogaikról még annyi sem, az már nem természetes – különösen nem a magukat demokratikusnak nyilvánító országokban. Ez ugyanis a nemzetiségeknek olyasféle kezelése, mintha nem is léteznének. Sajnos, a politikai életben azóta is gyakran előkerülnek olyan ügyek, amelyekre nemzetiségi tekintetben a joghézag vagy éppen a joghiány jellemző. Ezekről nem nehéz megállapítani, hogy partizánmódszerekkel hozták létre őket. Gyakran meg olyan ügyekhez fűznek tényferdítő magyarázatokat presztízsvédelmi okokból, amelyeknek törvényes jogi módszerekkel való intézése problémamentesebb volna (pl. a Malina Hedvig-ügy). Előfordul persze, hogy politikailag kényesebb vagy nemzetiségi szempontból nehezebben indokolható ügyek intézésére vállalkoznak a politikusok. Ilyen volt évekkel ezelőtt a Tőketerebesi járás létrehozása a túlnyomórészt magyar nyelvterületű Királyhelmeci járás és a vegyesebb lakosságú Nagykaposi járás helyett. A valóságos cél az volt, hogy e két járás helyett egyet hozzanak létre – de szlovák székhellyel. Bizonyos községeket az új Tőketerebesi járáshoz, néhányat a régi Nagymihályi járáshoz csatoltak a régi járásokból. Így tehát mindkét járás községei szlovák lakosságú székhelyhez kerültek. Tőketerebest azzal az indoklással léptették elő járási székhellyé, hogy a járási székhelyeknek gazdasági szempontból jelentős városoknak kell lenniük: ott pedig cukorgyár van. Cukorgyár akkor valóban volt, de ma már nincs. A városkában irodaépületnek alkalmas házak sem voltak: új hivatalokat kellett építeni. Hogy aztán a bodrogköziek milyen körülmények között jutnak el a járási székhelyre, inkább ne részletezzük!

De létrejött a közelmúltban egyházi vonatkozású területmódosítás is, amelyben szintén nem egyházi szempontok érvényesültek, hanem inkább politikaiak: a mai római katolikus egyházmegyéket nem a távoli múltban alakították ki területi szempontból függőlegesen, hanem a közelmúltban, hogy ezek nemzetiségi szempontból vegyes lakosságúak legyenek. A déli részükön ugyanis magyarok laknak, akiknek joguk volna a magyar nyelvű püspökséghez, a függőlegesített egyházmegyékben azonban elég a szlovák püspök és a magyarul is tudó helyettese. Lám, ilyen „egyszerűen” is meg lehet oldani a politikai problémákat!

Robert Fico miniszterelnök előző funkciós időszakában is találkozhattam ennek a különös demokráciafajtának a megnyilvánulásával még a szlovák nyelv ismeretére vonatkozóan is. Nyilván mint öntudatos hazafi (vagy mint politikus?) jelentette ki: „Szlovákia minden állampolgárának – tekintet nélkül nemzetiségére – tökéletesen kell tudnia szlovákul.” Az efféle kijelentés felér egy törvénysértéssel. Vagy a szlovák demokrácia kereteibe még ez is beleilleszthető?

Az állampolgársággal kapcsolatos kicsinyes intézkedéseket csak a rend kedvéért említem meg, hogy ki ne maradjanak a sorból. Az ezekkel kapcsolatos megtorlások egyrészt hatóságaink önzéséről és hatalomfitogtató hajlandóságát bizonyítgatni szerető magatartásáról tanúskodnak, másrészt a világ előtt is nemkívánatos képet festenek a szlovák politikáról.

Érdeklődéssel olvasgatom az itteni magyar nyelvű lapokban az állomásnevekkel és más információkkal kapcsolatos cikkeket. Az állomások ugyanis csak szlovák nyelven tájékoztatják az utasokat, akár értik azok, akár nem. Az ehhez való nemzetiségi jog még nincs törvénybe foglalva, szabályokba rögzítve, így az állomásnevek is csak szlovák nyelven olvashatók az állomás falán. Először csak feledékenységre gondoltak a magyar nemzetiségű reklamálók, de kiderült, vannak az ügynek akadályozói is. Nem is volt ennek illetékes felelőse, s nem is akarják, hogy legyen. Az ezt elhanyagolók, sőt szándékosan szabotálók pedig ne csodálkozzanak azon, ha nem értünk egyet egy Hlinka „történelmi nevet” viselő vasúti vezetőjük egyáltalán nem demokratikus, vagyis elutasító érveivel!

A kérdés pozitív rendezésének elutasítására van a vasútnak egy különös egyedi elmélete. Ez szerintük még abban az esetben is érvényes, ha egyébként a szóban forgó települések bevezető közútjain ott állnak a településnév-táblák magyar nyelven is. Azt ugyanis természetesnek tartják, mert ott a település (falu, város) nevét tüntetik fel. De az állomás épületén látható névtáblán az állomás neve olvasható – állítják. Ez a védekezés érdekes ötlet, csak nem meggyőző. Milyen alapon minősítheti a vasút a településnevet állomásnévvé? Azt megértjük, hogy a település nevével jelzik az állomást, mert az emberek nem „állomásra”, hanem településre utaznak. Nekik tehát fontos, hogy tudják, egy-egy állomás milyen nevű településhez tartozik. A vasút tehát felhasználhatja a településnevet a saját állomásának jelölésére, de nem sajátíthatja ki, nem minősítheti a nevet is saját tulajdonának, mint az állomást. Ma pedig a bizonyos arányban magyar lakosságú településnek joga van nevét mindkét nyelven kiírni, az állomásnak ugyan miért ne lehetne?

A demokráciát nem elég csupán emlegetni, hanem ki is kell építeni s működését elősegíteni. Nem sajátíthatja ki a jogokat sem egyik nemzet a másik vagy valamelyik nemzetiség rovására, mert elkerülhetetlenül diktatúra lesz belőle.

Jakab István