Jobbratolódás

Az európai parlamenti választás eredményeinek summázata a szociáldemokrata és zöld pártok alulmaradását, illetve a szélsőjobb és radikális politikai erők térnyerését mutatja. Ez arra utal, hogy a kor, amelyben élünk és az Európai Unió, amelyet magunk formálunk, nem a bennünk lévő jót hívta/hívja elő, hanem a felelőtlent? Vagy a szélsőségek felé sodródás láttán akár a rosszat is? 

Igen, lehet ezt erkölcsi kategóriákban is szemlélni. De ami biztos, hogy ez a folyamat gátolni tudja az európai föderális gondolat erősödését, pedig a mai bizonytalan világ éppen ezt követeli. Hiszen olyan időszakban élünk, amikor közös klímavédelmi, katonai, gazdasági és számos más együttes stratégiát kell kialakítani. Ezért az Európai Parlament működését is a nagy témák határozzák meg. Például a Kínával szembeni közös iparstratégia. Mert anélkül, pusztán az önálló tagállamok szintjén, nehéz lesz vele felvenni a versenyt. Egyrészt él tehát az óhajok meg a vágyálmok azon halmaza, hogy legyenek a nemzetállamok a meghatározók és vegyünk vissza az EU föderális törekvéseiből, netán utasítsuk el azt. Másrészt azonban elkerülhetetlen realitás a globális világ erős, szinte harapófogószerű gazdasági és katonai szorítása. Ez okból a már elért integrációs szint gyöngítésének szuverenista igyekezete, szerintem, nem fog megvalósulni. Még ha az európai politika jobbrafordulása révén vagy migrációs hangulatkeltéssel ez a vágy főként választások előtt jelen lesz. 

Mindez érthető akár úgy is, hogy a hangoskodó populizmus túlzott eluralkodása Európában egy idő után a demokrácia ellen fordulhat?

Általában ez az úgynevezett weimari dilemma. Mármint hogy a diktatórikus rendszer alapjai egy demokráciában is képesek testet ölteni. Igaz, Európában én egyelőre inkább a mesterséges intelligencia és az információs technológiák okozta veszélyekben érzem a demokrácia fenyegetettségét. Illetve abban, hogy míg az utóbbi öt-tíz év komoly gazdasági vagy biztonsági válságai miatt Nyugat-Európában csak átalakult, borúsabb lett az emberek társadalmi közhangulata, addig Közép-Kelet- Európában semmissé foszlottak azok az euforikus remények, hogy szaporán utolérjük a Nyugat gazdasági fejlettségét. Nálunk lényegében ez áll sokak Európa- és migránsellenes gondolatainak hátterében. Meg hát amögött is, hogy mifelénk felkapottak a nemzetállamok szerepének hangsúlyos erősítését célzó politikai kampányok. 

Akkor most a demokrácia hanyatlása vagy inkább az önvédelme következik Európában? 

A mértékletes társadalom demokráciavédelmi reflexeiben bízik Emmanuel Macron francia elnök is, aki rögtön június 9-e éjszakáján feloszlatta a nemzetgyűlést, és egyben kiírta az új parlamenti választás napját is. Ezzel a döntéssel hatalmas kockázatot vállalt, hiszen az ő államfői mandátuma 2027-ig szól, ám ha a francia törvényhozásban elveszti az eddig megvolt többségét, úgy nehéz dolga lesz. Így viszont már június 30-án kiderül, tényleg megváltozott-e a francia közgondolkodás, vagy Marine Le Pen pártja és a nála még radikálisabbakkal szemben kellőképpen összezár-e a polgári közép és a mérsékelt jobboldal. Mert ha nem, úgy Macron kínos társbérletre kényszerül az idei EP-választást Franciaországban impozáns előnnyel megnyert politikai erőkkel. Ez komoly fordulat lenne, ráadásul az sem kizárt, hogy más országok számára minta is. 

A most előre menekülő Emmanuel Macron mellett Németországban Olaf Scholz szociáldemokratái szintén jelentősen meggyöngültek. Ennek szükségszerű következménye, hogy Európában elkopik a Berlin–Párizs tengely politikai rangja és alábbhagy a tekintélye? 

Aligha. Ez egy jelentőségteljes és állandó kormányzati együttműködés. Lényegében az Európai Unió struktúrája is erre épült, a britek kiválásával pedig még hangsúlyosabb szerepe, nagyobb súlya lett. Legyen majd Párizsban vagy Berlinben bármilyen kormány hatalmon, ez az élénk kooperáció fennmarad, mert szükség van rá. Például abban, hogy az EU nagy tagállamainak egyik központi agendáját jelentő külpolitikában eltöröljék a vétójogot; hiszen 27 tagállammal a külpolitika kérdéseiben kötelezően egy véleményre jutni olykor tényleg rémálom. Ezért az évtizedek óta hagyományosan szoros német–francia együttműködést még az sem akadályozná, ha Marine Le Pen előbb-utóbb megnyerné a francia elnökválasztást. 

Ha Robert Schuman, az európai integráció, tehát a mai Európai Unió alapjait 1950-ben életre hívó egykori francia külügyminiszter a jelenlegi közhangulat jobbratolódását látná, erősen fölhúzná a szemöldökét? 

Nyilvánvalóan igen. Mert elmélkedjünk bárhogyan is az EU gyökerein és a kontinens életét befolyásoló szerepén, az egész európai gondolat éppen a szélsőségek mérséklésére, a nagyhatalmak közti viszályok lecsendesítésére született. Kontinensünkön azóta – Oroszországnak a nem NATO- és EU-tagállam Ukrajna elleni agresszióján kívül – a katonai konfliktusok megszűntek, de a szélsőségek dolgában hovatovább zajosabb a radikalizálódás. Mintha száz év elmúltával most annak utóhullámait látnánk, ami 1920–1930- ban Európában történt. Ahogy a spanyolnátha után száz esztendővel jött a Covid-járvány, úgy könnyen lehetséges, hogy a politikának szintén egy ilyen újratöltött weimarizálódását látjuk jönni. Megvannak a párhuzamok a kettő között, majd érdemes lesz vizsgálni ezt. És bízni abban, hogy a dolgok nem kutyulnak el annyira, mint akkoriban – meg hát ami azután következett. De a tendenciák láthatóan hasonlatosak… 

Kijelenthető, hogy az extrémista és a radikalizmus felé sodródó pártformációk a kereszténydemokrata vagy szocdem pártok retorikáját is megfertőzik? 

Biztosan ráhatással vannak. Komoly társadalmi tömeg mobilizálható ezekkel a témákkal, amire reagálniuk kell. Szerencsére az azért látható, hogy a demokrata pártok nem rálicitálnak a szélsőségesek ingerkeltésére. Az autokrata pártvezetők pedig úgy próbálnak Közép-Európában külön utakat keresni, hogy a kormánypártok átveszik a szélsőséges pártok nézeteit, esetleg még rátesznek egy lapáttal. Ezért is fontos, hogy az Európai Parlament legerősebb frakciója továbbra is az Európai Néppárt tömörítette pártcsalád. 

Képes lesz együttműködni az EP-ben érezhetően meggyöngült szocdemekkel, zöldekkel és liberálisokkal a politikai szélsőségek leküzdésében?

Kézenfekvő, hogy igen, hiszen az Európai Parlamentben nincs baloldali meg jobboldali merev megosztottság, mint a nemzeti parlamentekben. Strasbourgban a tágas koalíciók többségével jönnek létre a döntésekhez szükséges minősített többségek. Ezzel szemben a függetlenek talajtalanok, úgyszólván semmi szerepük és súlyuk nincs az EP-ben, mert ott valós politikát csak a pártcsaládok frakciói révén lehet felmutatni. 

Hol áll ma Orbán Viktor európai pártépítési terve, és június 9-e után reálisan mennyi mozgástere maradt? 

Ma még ők is a függetlenek csapatába tartoznak. És nyilván jól tudják, hogy ilyen pozícióban az új összetételű Európai Parlamentben sem lehet majd reálisan politizálni. Ezért a helyüket keresve a konzervatívok és mérsékelt reformerek Giorgia Meloni olasz kormányfő szorgalmazta pártcsaládba szeretnének bejutni, ahol azonban ennek egyelőre még hangos ellenzői vannak. Ebben a kérdésben így akár elhúzódó vita is várható, noha a Fidesz korábban felelős posztokat is betöltő, meghatározó tagja volt az EVP, az európai néppártok komoly befolyással bíró családjának. Amióta viszont kikerültek innen, otthon kormányzati szinten igen, de az EP-ben egyáltalán nem tudták befolyásolni a politikát.

Egyáltalán meggyőzhetők az egymás között is szétbeszélő szélsőjobb politikai erők az együttműködésről? Mert arra már Bibó István is figyelmeztetett, hogy nincs egyetlen közös nacionalista ideológia, csak külön nacionalizmusok vannak! 

Általában kohéziót teremtő témáik vannak, amit azonban akár a Putyin iránti viszony egyetlen perc alatt át tudott írni. A szélsőjobbnak, kezdve a fasisztáktól a mérsékeltebb mozgalmakig, különböző árnyalatai és többfajta fokozata van. És ezek többnyire nem is rendszerellenes pártok, hanem ha megerősödnek, „csak korrigálni” akarják az adott rendszert. Jelenleg az a közös céljuk, hogy minél nagyobb szeletet tudjanak kihasítani a hosszú ideje az Európai Néppárt, a szociáldemokraták és a liberálisok frakcióinak többsége által vezetett EP-ből. Lehet, hogy ebben a törekvésükben ugyan egymásra találnak, de itt is érvényes, hogy bizonyos határokat hiba felrúgni. Az ukrán háború okán ilyen mérföldkő 2022 februárja óta az oroszokkal ápolt viszony. Ezek már mélyrétegei a politikának, ahol az izgága jobboldal palettájáról is le lehet szorulni, utána pedig már csupán hatás nélkül lehet bírálgatni bármit. De hát ez is a parlamenti demokrácia velejárója. 

És mi zajlik majd az EU tagállamainak körében? Mi lesz azon országokkal, amelyek az Ukrajna iránti szolidaritás hátramozdítói, illetve a nyugati szövetségi rendszer ellenében Kína érdekeit is védik? 

Ennek retorikai szintje bizonyosan fenn fog maradni, amíg ez szavazatokat hoz a populista és a radikalizmusba vagy az autokráciába hajló politikusoknak. De az Európai Unió politikájában nagy szankciókat még ezek a politikusok sem vétóztak meg. Így az, hogy egy-két országot olyan kormányfő irányít, aki különutas politikát űz, az az egész európai rendszert nem bolygatja meg. És ha most az európai parlamenti választást akár megnyerte volna a radikális átalakítást meg irányváltást sürgetők tábora, hát ők lettek volna a legjobban meglepődve, mert ennek a fordulatnak még csak a körvonalai sincsenek kidolgozva. Nemzetállami szinten könnyű mondani, hogy ne szóljon bele Brüsszel, meg hogy ne adjunk át több gazdasági, katonai vagy egyéb jogkört az európai intézményeknek, sőt, a meglévőkből is vegyünk vissza és bontsuk le az eddig kiépült struktúrákat – de a britek gondjainak példáján, szerintem, mindenki láthatja, hogy a döntéshozatalon kívül kerülve és a brexit révén ők jártak rosszabbul. Remélhetőleg az efféle leckét mifelénk elkerüljük. Ha nem, akkor viszont a globálisan egészen más irányba haladó világban egy gyengébb Európát kreálunk.