Sebzetten

A kormányfő két nyilvános szereplésének legerősebb tételmondata minden kétséget kizárólag az, amikor július 5-én a rákbetegséghez hasonlította a liberalizmust, ill. a progresszivizmust. Amellett, hogy nyilvánvalóan Szlovákia minden jóérzésű állampolgára kétségbeesetten tiltakozott a május 15-i merénylet ellen (a miniszterelnök gyors és teljes felépülésében bízva), ugyanolyan egyértelműen utasíthatják el ezt a mondatot. Pártállástól függetlenül. 

Az elmúlt két évszázad parlamentáris politikai életét mindig is különböző nagy eszmék, ideológiák versenyzése jellemezte. Talán nem véletlenül. Többé vagy kevésbé mindegyik kompromittálódott már. Ám ha valaki nincs tisztában a gyökereikkel, jelentőségükkel, ill. azzal, ahogyan mindmáig hatnak ránk ezen „eszmecsaládok” praktikus következményei, akkor az nem igazán érti (vagy akarja érteni), miből is állt a modernitás és áll a jelenkorunk – még ha napjainkban sok minden nem is az, aminek látszik a pártcégér alapján... 

Noha erőteljesen szólnak a kultúrharc csatakürtjei, egyszerűen nem látható, hogy ma a liberalizmus a maga teljességében és önmagában miben jelenthetne „végveszélyt” a társadalomra. Az ellene való elvadult vádaskodás csak kaotikussá, érthetetlenné teszik az egyébként teljesen normális eszmei vitát. Azt pedig elég csak futva megemlíteni, hogy a liberalizmus olyannyira része a politikai rendszereink DNS-ének, hogy nélküle egyszerűen nincs pluralizmus és valós többpártiság. Helyette van a diktatúra valamilyen típusa, amelyet legföljebb leöntenek valami demokratikus cukormázzal. 

Másfelől a 20. század első feléből bőségesen lehet tapasztalatunk arról, mennyire veszélyes állatfajokhoz vagy betegségtípusokhoz hasonlítani (dehumanizálni) bárkit is, legyen az egyén, társadalmi csoport vagy akár egy eszme. Pláne akkor, ha a „veszély” diagnózisa finoman szólva is nem pontos… Persze, szinte mindenki beleesik egyszer-egyszer ebbe a hibába, ám az összes ilyen esetért kár. És úgy hiszem, egy normalitásra törekvő közbeszédben még a szélsőséges mozgalmakra sem mondunk tücsköt-bogarat, hanem alapvetően higgadt, elemző, de határozott módon is beszélhetünk róluk. A politikai közbeszédnek persze van egy magasabb hőfoka, ám nem igazán érdemes azt kitolni az irracionalitás határán túlra. 

Merő jóindulatból itt és most érteni vélhetjük a kormányfő magatartását: egy így vagy úgy felfogott eszmeiséget sejt azon ember tette mögött, aki majdnem megölte, és a sérülések miatt valószínűleg élethosszig tartó szövődményekkel kell szembenéznie. A szavazótáborában is van erre a dühre irányuló igény. Mindez azonban minden bizonnyal tovább radikalizálhatja azt a politikai stílust, amelyet a Smer pár éve egyértelműen képvisel. Pedig nekik és koalíciós partnereiknek is igazuk van, amikor a nyugalom iránti igényről beszélnek, mint ahogyan az el is hangzott a dévényi beszéd legvégén. Mi volna, ha egyszer végre felnőnének, felnőnénk ehhez a feladathoz? Ha egy miniszterelnök elleni gyilkossági kísérlet sem elég ehhez, akkor vajon mire van szükségünk még?