Amiből minket kihagytak… 2

Sokan csak az autópálya-építéseknél lenyúlt súlyos milliókat vagy az állami cégekből kiszedett nagy pénzeket tekintik korrupciónak, pedig a korrupt viselkedésnek a mindennapos kis korrupciónk adja az alapját. Szlovákiában a normák betartásakor – ha valamit el kell intéznünk, vagy ha áthágjuk a szabályokat és ezért szankció járna – érdekes etika érvényesül. A hiba etikája. A rendőr gyorshajtáson kapja a sofőrt. Tegyük fel magunknak a kérdést, vajon miért zavar bennünket a közlekedésrendészet eljárása. Ha az a dühítő körülmény, hogy „jaj, Istenem, már megint elkaptak, de hülye voltam”, akkor mi is a hiba etikájának csapdájába estünk. A társadalom számára a következő hozzáállás lenne üdvös: „hibát követtem el, gyorsan hajtottam”. Ez a bűn etikája. Hogy hasonló esetekben nálunk mely magatartásminta érvényesül, az olvasó is tudja.

Ugyanez érvényesül, ha bármelyik állami vagy közintézménnyel dolgunk akad. Az „ügyes ember” az, akinek mindenütt van ismerőse, aki mindent képes elintézni gyorsabban vagy hatékonyabban, de valamilyen ellenértéket szolgáltatva az ügyintézőnek. Akinek lehetősége van bármit így intézni, mégse teszi, mert helytelennek tartja, azt bizony a társadalom jelentős része hülyének tartja. Negyven éven át arra nevelt minket a hiba etikája, hogy aki nem lop, a saját családját lopja meg, s a lúzer az volt, aki vagy nem élt az adott lehetőséggel, vagy hagyta magát rajtakapni. A mindennapos kis korrupcióban résztvevők közül mindenki mindenkinek tesz valamilyen szívességet (egykori főnököm ezt a szívességek bankjának nevezte), a számlát viszont végeredményben a közpénzekből fizetjük ki. A mindennapos kis korrupció egyébként ugyanúgy piacot teremt, mint a korrupciómentes piaci szegmensek bármelyike. Olvasóink emlékeznek arra, hogy árlisták jelentek meg a nőgyógyászok zsebpénzét taglalva, a szociban az egyetemre való bejutásnak volt egy soha le nem írt, mégis mindenki által ismert árszabása. A szívességek bankjának piaci tevékenysége úgy a korrumpálónak, mint a korrumpáltnak jó – várjunk csak, akkor meg mi a rossz az egészben? Nos, még egyszer: a két fél közötti üzletnek a szívesség vagy a kenőpénz csak a bónusza, az alapárat az adófizetők sokasága fizeti. Az adókból kifizetett számla viszont közvetlenül nem fáj senkinek. Ha azonban a polgárok azokért a dolgokért, amelyek miatt korrumpálnak, közvetlenül fizetnének, akkor lehet, hogy olcsóbb lenne a bolt. De ezt a polgár csak akkor érzékeli, ha a pénzét közvetlenül kell kifizetnie, az állam közvetítése ilyen dolgokban korrupciót gerjesztő.

A megoldás: egyrészt felhagyunk a mindennapos kis korrupcióval (ez utópisztikus), másrészt a közszféra mindenhonnan kivonul, ahol a szabályozására semmi szükség nincs (minél kevesebb pecsét, minél kevesebb nyomtatvány és engedély, annál kisebb korrupció). A mindennapos kis korrupció visszaszorítása, visszaszorulása nélkül a nagy, többmilliós korrupció visszaszorítása nem sikerülhet. Elkezdeni mégis ott kell: a nagyoknál.