Aláírás? 100 ezret is érhet

1988-ban a benešovi laktanya 7. századának raktárosa rutinosan és mívesen volt képes hamisítani Reiskup századosunk aláírását, ami szerfelett értékes és becsült tudásnak számított, lévén, hogy általa illegálisan kimenőhöz juthattunk egy csomag Zora cigaretta vagy a vasárnapi húsadag feléért. Piacgazdasági szempontot figyelembe véve könnyen kiszámítható: a 20 éve odakanyarított meglehetősen kacifántos hamis aláírás legfeljebb 3 (csehszlovák) koronát ért. Nem úgy 2008-ban Rafael Rafaj tisztelt honatya produkciója, aki főnökének, Ján Slotának egy megtáltosodott szeizmográf jelzésével vetekedő szignóját kanyarítja üzembiztos módon a parlamenti jelenléti ívre. Talán azon bukott meg az önkéntes autogram-osztogató, hogy az SNS-vezér neve mellé nem két keresztet biggyesztett. Slota még akkor is – szó szerint – jobb kezére bízta e csekélységet, amikor éppen véletlenül bent tartózkodott a várdombi épületben. Talán ez volna az írástudók árulása? Ó, dehogy. Julien Benda Az írástudók árulása című esszéjében 1927-ben ennél sokkal súlyosabb dolgokról értekezett. Ez csupán az alagsori betűvetők csínytevése, ami még arra sem érdemes, hogy Pavol Paška házelnök megfeddje az érintetteket. Ehelyett rekedtes hangon, már-már kikelve önmagából megszidta az ellenzéket, és bevált smeres szokás szerint jól belerúgott a média képviselőibe. Hogy miért említettük imént a 3 koronát érő katonakori huncutságot? Mert az előbb autókat feltörő, majd utóbb drága járgányokon száguldozó Slotának az őt igazoló aláírás több mint 100 ezer koronát hoz a konyhájára. Ilyen pompás bevétel láttán akár Dzsugdzserdemidin Gurragcsa mongol űrhajós kellően bonyolult aláírásának hiteles reprodukciójára is sokan vállalkoznának. A gusztustalan ügy legcinikusabb kommentárja Robert Kaliňák belügyminiszter nevéhez fűződik, aki szerint „a parlamenti képviselő azért kapja a fizetését, mert megválasztották, és nem azért, mert aláírja magát egy jelenléti íven”. Köszönjük a törvényesség egyik főőrének a tömör felvilágosítást. De gondolkodjunk pozitívan! Tételezzük fel, hogy a Rafaj-féle csuklógyakorlat inkább európaiságunk újabb megnyilvánulása. A stras?bourgi Európai Parlamentben ugyanis ugyanez történt (biztosan jogos a múlt idő?), ahol a bőségesen és persze euróban mért napidíj érdekében péntekenként, amikor mindenki igyekezett haza, egymás helyett írtak alá az euróhonatyák.

A parlament eleve ezer tréfa és aranyköpés helyszíne, bár most az e heti ülésen inkább annak voltunk szemtanúi, ahogyan a két ellenzéki és keresztényi gyökerű párt, a KDH és az MKP üzengetett egymásnak az oktatásügyi törvény vitája kapcsán. A korábban az úthálózat karbantartásával, fejlesztésével foglalatoskodó Ján Mikolaj oktatási miniszter átfogó törvényével számára úttalan utakra tévedt, amit jelzett, hogy a saját tárcája is mintegy 150 módosító indítvánnyal bombázta a parlamentet. Miközben a módosító indítványok százaiban fuldokoltak a képviselők, a KDH a magyar iskolák számára előnytelen változással rukkolt elő. Az ennek alapján kibontakozó pengeváltás bár nem mellőzte a keresztényi szeretetet, lehangoló, hogy még ezen a fronton is kiújult a magyar–szlovák ellentét. A „lovas bohóc” és a Fico–Gyurcsány miniszterelnöki találkozó elmaradása után ez már tényleg nem hiányzott. A két ország miniszterelnöke évek óta nem tartott hivatalos csúcstalálkozót, lassan már csak a szlo?vák–magyar jégko?rongmec?csek maradnak meg egyetlen érdemi kapocsnak. Ráadásul a – korábban kuriózumnak szánt – jégkorongmérkőzés is átpolitizálódhat, hiszen jövőre egy világbajnoki csoportban találkozik a két gárda, ami önmagában véve is szenzáció. Ezen nevetni akkor fogunk, ha véletlenül a magyar korongozók nyernek, bár a pakk, a labdától eltérően nem gömbölyű. Úgy sírni, mint Terry a Bajnokok Ligája döntőjének kihagyott tizenegyese után pedig akkor fogunk, ha bunyóvá, cirkusszá fajul a találkozó.