A való világ másik arca

Az Új Szó 2003. január 17-i számának harmadik oldalán – A Pipityke alatt (is) emberek élnek címmel – szomorú, reményvesztettséget tükröző helyzetelemzést olvashattunk Lucska községről és az ottani emberekről. Soóky László a lucskai „való világ”-ról ír eléggé sötét képet festve jelenről és jövőről egyaránt. A cikk szerzője több megdöbbentő megállapítást tesz a községre és lakosaira vonatkozóan. Szerinte az ottani emberek lélekben megtörtek, már nem fűti őket a nemzettudat, elveszítették minden büszkeségüket, s a falunak még saját papja sincs. Az újságíró mondanivalóját látszanak alátámasztani a polgármester szavai, aki szerint az ottaniak „egész nap nézik a tévét, aztán lejönnek a Csárdába, hogy felejtsenek”. A cikk azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy az ott élők már nem is igazi magyarok, csak magyarul beszélnek, s ennek bizonyítékaként a szerző még Krasznahorka büszke várának nevét is csak államnyelven hajlandó említeni. Ha az ember csak a fent említett írás megállapításaira hagyatkozik, arra a következtetésre juthat, hogy ebből a „való világ”-ból már nincs kiút, mert ott csak vesztesek vannak és lesznek. Ámde – hála Istennek –van ennek a világnak másik arca is, amelyet a cikkből nem ismerhettünk meg. Mit mutat ez a másik arc? Azt, hogy a község lakosainak 90 százaléka még mindig magyarnak vallja magát. Ha kihalt volna belőlük a nemzettudat, amint azt a szerző állítja, vajon vállalnák-e magyarságukat a sokszor ellenséges, asszimilációra kényszerítő környezetben is? Talán arról is érdemes említést tenni, hogy bár a faluban az utóbbi években – a diszkrimináció szomorú példájaként – már szinte kizárólag csak szlovák nyelvűek a katolikus egyházi szertartások, ezek az emberek mégsem felejtettek el magyarul imádkozni. Jómagam is tapasztaltam, amikor néhány éve magyar nyelvű szentmisét mutattam be a lucskai templomban, hogy az ottaniak milyen örömmel hallgatják és mennyire igénylik a magyar nyelvű igehirdetést, amelyet az illetékes egyházi hatóság nem biztosít számukra. Bizony én felfedeztem ennek a lucskai „való világ”-nak a másik arcát is. Úgy gondolom, érdemes megismerni és megmutatni az embereknek ezt is – akkor lesz teljes ez a „való világ”. Ennek a községnek lakosait nem szabad leírni, hanem inkább arra a tényre kellene rámutatni, hogy a nehéz körülmények s a sokféle módon megnyilvánuló elnyomás ellenére is megmaradtak kereszténynek és magyarnak. A hivő keresztény ember egyik legnagyobb erénye a reménye. Ez a remény tartotta meg a lucskaiakat s egész nemzetünket is, ezért tudtuk átvészelni a tatár- és a törökdúlást, ezért nem hajoltunk meg sem Trianon, sem pedig a kommunista és nacionalista rendszerek csapásai alatt. Ettől a reménytől ne hagyjuk megfosztani magunkat – tartsunk ki a megpróbáltatások kö-zepette is keresztény és nemzeti értékeink mellett, mert ez a szebb magyar jövő záloga!

Dr. Karaffa János, római katolikus plébános Baka