A tíz évvel ezelőtti szétválás okai

Az események közelgő 10. évfordulóján ezúttal a cseh és a szlovák akadémia rendezett tanácskozást Prágában. A résztvevők politikusok, azaz a tettesek voltak, a csehek oldalán olyanok, mint Petr Pithart, egykori cseh kormányfő, Jan Stranský, az utolsó szövetségi miniszterelnök, Milan Uhde, a közös parlament egyik elnöke, illetve Michal Kováč, a másik parlamenti elnök, Ján Čarnogurský, akik a szlovák fél részén tartoztak az események mozgatói közé. Természetesen hiányzott a két főszereplő, Václav Klaus és Vladimír Mečiar, akiknek brünni nevezetes egyezsége pecsételte meg a közös állam sorsát. Egyebek között arról is elfeledkezve, hogy annak idején a szétválás békés végrehajtásáért Mečiar lelkes hívei még Nobel-békedíjra is fel akarták volna kettejüket terjeszteni. Ez persze, ma már legfeljebb rossz viccként hangzik, de a szlovák önállóság mámorában (és ezért ne feledkezzünk meg erről sem: a véres jugoszláviai események árnyékában) ezt a képtelenséget komolyan gondolták.

Aztán történészek is jelen voltak: Vilém Prečan, Ivan Kamenec, Dušan Kováč és a közgazdász Václav Průcha. Olvasom a részletes beszámolókat a konferenciáról és hirtelen az az érzésem támadt, hogy bizony tíz év alatt mintha sem a tettesek, sem a tanúk nem tudnának többet mondani, mint amennyi mondandójuk 1992-1993 táján volt. Bizonyíték? A Strědní Evropa egy száma 1994-ből, amelyben Jan Patočka mérges jegyzetére bukkantam. Patočka azt tette szóvá, hogy egy akkortájt megjelent tanulmánygyűjtemény szerzői, kivétel nélkül, alibisták: személyes hibákat kutattak és nem látták, nem akarták látni, láttatni a széthúzódó tendenciák objektív okait.

Az is közös a tíz esztendővel ezelőtti próbálkozás és a mostani tudományos konferencia között, hogy a résztvevők többsége ma sem állít mást, mint azt, hogy mind a csehek, mind a szlovákok többsége („az egyszerű nép”) végül is nem akarta a végleges szétválasztást, bármennyi javítanivalót találtak a közös állam históriájában és szerkezetében. Ma pedig már nosztalgia tárgya az a bizonyos Cseh-Szlovákia, de még inkább annak Masaryk elnök idejére eső korszaka. Még abban az esetben is, ha ma már mindenki tudatában van annak: „a csehszlovák nemzet” fikciója képtelenség volt, s inkább az a politikai kényszer szülte – felhasználva a százados kölcsönös, főleg kulturális és nyelvi vonzalmakat –, hogy biztosítsák a születő új államban a „csehszlovákok” döntő számbeli fölényét a több mint hárommilliós német, az akkor csaknem egymilliós magyar és a kisebb ukrán, ruszin nemzetiségekkel szemben. Ugyanakkor a mostani alkalommal Dušan Kováč meggyőző adatokkal cáfolta azt a szlovák legendáriumot, mintha az önálló államért a szlovákok „ezer esztendős küzdelmet” folytattak volna, s tulajdonképpen már 1918-tól nem értettek egyet a közös állam ideájával. Kováč szerint a teljes önállóság programját csak 1992-ben (!) tűzte nyíltan napirendre a Szlovák Nemzeti Párt (SNS). Kováčnak az is meggyőződése, hogy amennyiben népszavazást rendeztek volna Csehszlovákia szétválásáról, a teljes önállóság hívei jelentős kisebbségben maradtak volna. Vilém Prečan pedig arról szólt, hogy a cseh közvélemény jelentős része a közös állam megszüntetésében a közép-európai térség gyengülését is észleli. Tudniillik az a bizonyos közös állam erőteljesebben érvényesíthette érdekeit, mint a két állam külön-külön, s ez nem csupán a cseh, illetve a szlovák érdekeket sértheti, hanem a térség számára sem mindig hasznos. Ezt különben Mečiar országlása félreérthetetlenül bizonyította.

Petr Pithart egyik megállapítása látott igazolódni a prágai konferencián, igaz, nem minden résztvevő által támogatottan: „Csehszlovákia azért eshetett szét, mert fennállásának hetven éve alatt a közös állam képtelen volt arra, hogy a csehekből és szlovákokból (s természetesen a magyarokból, korábban pedig a németekből és a ruszinokból) politikai nemzetet kovácsoljon a szó nyugat-európai értelmében. Szétesése ezért lehetséges volt, de nem szükségszerű, mivel paradox módon éppen 1989 után nyílt először reális lehetőség egy ilyen „polgári nemzet” kialakulására. Viszont alighanem az is igaz, hogy a nyilvánosság nem csekély része számára ez már túl későn jött. Az együttélés akarata mindkét nemzetben eléggé elkopott, s ezt csak tetézte az együttélésük során felgyülemlett számos félreértés, balfogás, útvesztés (a két nemzet fejlődésének közismert modernkori aszinkronitása)...” Pithart a politikusok felelősségét említi (becsületére legyen mondva: a saját felelősségéről sem feledkezett meg). Hiszen éppen a világ nyugati részén számos olyan példa akad, amelyben különböző nemzetek – a legsúlyosabb gazdasági, kulturális, történelmi ellentétek dacára – képesek voltak megőrizni a közös államiságot, hogy csak Belgiumra, Skóciára vagy Kanadára hivatkozzunk. Ismétlem: ezekben az államokban sem konfliktusmentes a különböző nemzetek együttélése (ráadásul olyan nyelvi közelség sem létezik, mint amilyen a szlovákok és a csehek között), de a polgári állam léte és előnyei minden esetben nagyobb súllyal esnek a latba, mint a valós problémák vagy mesterséges, nacionalista indítékú ellentétek.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy ezek a polgári államok sem egyik napról a másikra formálódtak, míg a rendszerváltás utáni Csehszlovákiában a polgári alkotmányosság hiánya, a korábban csupán szólamként emlegetett „szövetségi állam” szomorú tapasztalatai – mindkét oldalon – szinte lehetetlenné tették a szóértést a két nemzet szóvivői között. A cseheknél a piacgazdaság kialakítását tekintették prioritásnak, illetve a totalitárius állami gyakorlatból a demokratikus rendszerre való áttörést sürgették, a szlovák politika leghangosabb képviselői számára azonban a nemzeti önállóság elvének érvényesítése mindenek fölött való cél volt. A cseh politikusok jelentős része (ideértve Havel elnököt is) nem ismerték igazán a szlovákokat, a szlovákok pedig eleve azzal vádolták meg Prágát, hogy Szlovákiát ugyanúgy provinciává süllyesztené, mint azt az előző rendszerek tették. (Václav Průcha azonban statisztikai adatokkal bizonyította, hogy Csehszlovákián belül a szlovák gazdaság fejlesztése erőltetett ütemben történt, nem egyszer a cseh országrészek rovására.)

A konferenciáról szóló egyik beszámoló szerzője egy az Egyesült Államokban élő orvos, aki nem szakember, azaz sem nem politikus, sem nem történész, hanem az érintett milliók egyike. Ő arról is ír, hogy néki az a határozott benyomása, bejárva Csehországot és Szlovákiát: „Csehszlovákia széthullott, de a csehszlovák kölcsönösség folytatódik”. Ő arra hivatkozik, hogy a prágai utcákon egyre többször hallani szlovák beszédet. Én arra figyeltem fel, úgyis, mint semleges tanú, hogy mind a cseh, mind a szlovák szellemi életben – a szétválás utáni kezdeti évek zavarából felocsúdva – naponként tapasztalható az együtt-működés akarása. Ezt tapasztalhatjuk a film- és színházművészetben, a képzőművészetben, s talán az irodalomban is, s a legkevésbé a történettudományban.

Befejezésül újra a már idézett USA-beli szlovák szerzőre hivatkoznék: „Ez a konferencia, dacára a részletes és minőségi elemzéseknek, nem tudott konkrét következtetésre jutni a Cseh és a Szlovák Köztársaság kapcsolatában a közeli jövőt illetően. A megszokott ködös kijelentések hangzottak el arról, hogy az Európai Unióban a cseh és a szlovák helyek szükségszerűen közel lesznek egymáshoz. És amikor két történészt megszólítottam: mondjanak valamit a jövőről, azzal hárították el, hogy a történészek közismerten gyenge prognosztikusok...” A válasz kétségtelenül szellemes, sőt talán igaz is, de hetven év közös történelem, tíz év után meglehetősen szerény értékű közhelynek tűnik.