A teljesség kanonizált torzképe

Az enciklikákat – vagyis a pápai körleveleket – a katolikus egyházfők rendszerint a világ püspökeihez intézik, de az általában latin nyelven megírt dokumentumokat a legújabb korban különböző fordításokban is hitelesítik, és a sajtóban is közzéteszik. E főpásztori körlevelek – amelyek a legmagasabb rangú pápai dokumentumoknak számítanak – a teológiai állásfoglalásokon és az egyház belső ügyeinek taglalásán kívül gyakran világi témákat is érintenek. Útmutatást adnak a világ katolikusai számára aktuális társadalmi, politikai és tudományos kérdésekben is. Az enciklikák az egyház tanítása szerint sem eleve tévedhetetlenek, a benne foglalt állítások tehát nem számítanak dogmának (kinyilatkoztatott igazságnak), iránymutatásuk a hívők számára mégis kötelező erővel rendelkezik.

A német származású XVI. Benedek – volt már erre példa az egyház történetében – anyanyelvén írta meg a közel ötvenoldalas levelet, és az autorizált fordítások elkészítése körüli nehézségekkel magyarázta kibocsátásának elhúzódását. A dokumentumnak ugyanis karácsony előtt kellett volna napvilágot látnia, s hogy nem így történt, abban a sajtóértesülések szerint az is közrejátszhatott, hogy a szöveg a vatikáni teológusokkal tartott konzultációkat követően az utóbbi hetekben több változáson is átment. A dokumentum közzétételének időpontja azonban így sem nélkülözte a szimbolikus utalásokat. Először is egybeesett a keresztény egységért meghirdetett ökumenikus imahét zárónapjával. Ráadásul ezen a napon van a zsidó származású, de római polgárjoggal rendelkező, kérlelhetetlen keresztényüldözőként ismert Saulus Paulusszá válásának, vagyis a kereszténység elterjesztéséért minden bizonnyal legtöbbet tevő, tevékenységéért mártírhalált elszenvedett későbbi Szent Pál megtérésének, a pálfordulásnak az ünnepe is. Az enciklika kibocsátásának időpontjában rejlő szimbolikus üzenet tehát – ha jól értelmezem – egyrészt a keresztény egység fontosságát volt hivatott kidomborítani. Másrészt pedig a modern világban hit nélkül tévelygők, a kereszténységgel szemben közömbösek – vagy akár egyenesen ellenségesek – megtérésének mindenkori lehetőségére is szerette volna ráirányítani a figyelmet. Vagyis a kibocsátás mára már óhatatlanul is szimbólumértékkel bíró körülményei – melyeket egyébként az egyház képviselői is gyakran kiemelnek – közvetve bizonyos centralizációs és expanziós törekvésekre is utalnak.

A Vatikán sok évszázados története arról tanúskodik, hogy a központ vezető szerepének megszilárdítására irányuló erőfeszítések korántsem idegenek a katolikus egyházfőktől. A keresztény egység megerősítését célul kitűző ökumenikus imahét meghirdetésének hátterében persze elsősorban a szekularizáció felszámolására irányuló törekvés áll, amely minden egyháznak érdeke. Az egység erősítését célzó igyekezet azonban egy centrum – legalábbis egy szellemi központ – kialakulását is feltételezi. Az ökumenikus mozgalmat a protestáns egyházak kezdeményezték 1910-ben, és a katolikus egyház jó ideig gyanakodva szemlélte. A katolikusoknak csupán az 1962 és 1965 között ülésező II. vatikáni zsinat óta van lehetőségük arra, hogy felvegyék a kapcsolatot a protestáns ökumenikus szervekkel. Róma tehát e téren sokáig lépéshátrányban volt, s noha azóta – elsősorban II. János Pál pápasága idején – kétségtelenül mérföldes lépéseket tett ebbe az irányba, de ha az egyetemes kereszténység irányadó szellemi műhelyének szerepét kívánja betölteni, bizony, még jó néhány területen van mit tennie.

Főként a kor aktuális társadalmi kérdéseire adandó friss szemléletű, széles körben elfogadható és a gyakorlatban is kamatoztatható válaszok megfogalmazása nem tűr további halasztást. Vagyis mind az érintett témák, mind a (ma még) érinthetetlennek tűnő dogmák terén nyitásra lenne szükség. És e nyitás nem csupán a fönt említett okból egyre elodázhatatlanabb. A katolikusok száma jelenleg mintegy ezerkétszáz millióra tehető, ami tekintélyes számnak tűnik ugyan, de ha a passzív katolikusokat levonjuk belőle (akik valószínűleg éppen a katolikus egyház hagyományos bázisán, Európában vannak a legtöbben), a kép már korántsem olyan kedvező. Úgy látszik, korunk modern, viszonylagos jólétben élő európai embere nem tud mit kezdeni a számára egyre követhetetlenebb, a valós élettől egyre elrugaszkodottabbnak tűnő hittételekkel és viselkedési normákkal. Lássuk tehát, milyen módon kíván megfelelni a kor kihívásainak XVI. Benedek, akit korunk egyik legjelentősebb katolikus teológusaként is jegyeznek.

Az új pápa első enciklikája egy Szent János apostoltól való idézettel kezdődik: Deus est caritas (Az Isten: szeretet). A levél két részből áll: egy teológiai és egy pasztorális egységből. Az első rész a szeretet és a vonzáskörébe vonható egyéb fogalmak hittudományi definiálására tesz kísérletet. A második pedig a szeretet parancsának gyakorlati megvalósításával foglalkozik.

„A szexre redukált erósz már fogyasztási cikké vált, amelyet adnak-vesznek. Pontosabban az ember vált árucikké” – szögezi le a 78 éves katolikus egyházfő. Nos, a művelt európai ember – még ha helyteleníti is az e téren kétségtelenül fennforgó áldatlan állapotokat – jól tudja, korántsem az istentelen modern korban alakult ez így, mint ahogy azt az új pápai útmutatás sejteni engedi. Aki azt is számításba veszi, hogy a jó nevű teológusnak nyilvánvalóan széles körű ismeretei vannak a téma történetét illetően, még inkább elbizonytalanodik, és akár a pápai dokumentum kiindulópontjának hitelét is kétségbe vonhatja. A nemiséggel kapcsolatos „bűnös” cselekedetek folyamatos jelenlétét ugyanis mi sem igazolhatja jobban, mint XVI. Benedek saját egyházának története. Hiszen számtalan dokumentum tanúskodik arról, hogy a pápák a vágyak kiélését mindig is eredménytelenül próbálták háttérbe szorítani. Válogatott büntetésnemekkel sem tudták megakadályozni például a prostitúció terjedését, ami a középkorban leginkább a városokban és a keresztes hadak nyomdokaiban burjánzott. Nem is beszélve a nemi „bűnök” enyhébb válfajairól. Az egyházfőnek tudnia kell azt is, hogy a gyakran szigorú erkölcsűnek elképzelt régi évszázadokban sok helyütt éppen az egyház tevőleges részvételével hoztak létre bordélyházakat, hogy az örömlányok tevékenységét kordában tarthassák. A prostitúció egyházi megítélése különben nem is volt mindig olyan egyértelműen negatív, mint ma. „Ha nem volna prostitúció, a parázna vágyak tombolása romlásba vinné a társadalmat.” „Nélkülözhetetlen, mint palotában a szennyvízcsatorna!” Az utóbbi idézet Aquinói Szent Tamástól, a 13. század híres teológusától, az előbbi pedig a 4. században élt Szent Ágostontól való (tőle egyébként a körlevélben is olvasható egy idézet, persze nem ez). Remélem, nem tűnik rosszmájúságnak, ha megjegyzem, hogy a szóban forgó szennyvízcsatorna hosszú évszázadokig sem a püspöki, sem a pápai palotában nem apadt ki.

A „szerelem karikatúrájáról” tehát nem lehet hitelesen úgy beszélni, mintha azt a hittől való eltávolodás, a szekularizáció rajzolná. Ezeknek a torzképeknek több évezredes nyomai, gazdag hagyományai vannak. A „lelki szeretet” nélküli, vagyis szerelem nélküli „testi vágy” valószínűleg egykorú az emberiséggel. Valamiképp minden időben és minden kultúrában szüksége volt az embernek erre a karikatúrára – is. Ám sohasem pusztán erre! A „testi vágyat” és a „lelki szeretetet” csupán a papi cölibátust hirdető egyházak igyekeznek elszakítani egymástól végérvényesen, s való igaz, amit felkínálnak helyette, „az csak karikatúrája lesz a szerelemnek”. A teljesség kanonizált torzképe. Más kérdés, hogy e tiltás betartatásában soha, sehol nem jártak – nem járhattak – túlzottan nagy sikerrel.