A politikusok helyett az írók

Ez egészen biztosan roppant nehéz feladat lesz. Erre azonban még várnunk kell, pedig az egyesülő Európa szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy éppen földrészünk közepén két tartózkodó, de tartós haragot tápláló szövetséges dolgozik együtt ímmel-ámmal, vagy pedig – amint ezt az Európai Unió normái megkövetelik – a történelmi megbékélés valósággá lehet.

Úgy tetszik, a cseh és a német írók képesek voltak azokat az első lépéseket megtenni a hosszú és meglepetéseket rejtő úton, amelyre eddig a politikusok nem sok hajlandóságot mutattak, pedig hát mintha világnézetileg nem is lenne olyan nagy a különbség Gerhard Schröder és Miloš Zeman között. S nem is kell olyan erős képzelet annak kitalálására, hogy milyen barikádokkal zárják le ezt az utat, ha történetesen a választások végeredményeként Berlinben Edmund Stoiber lesz a kancellár, Prágában pedig Václav Klaus a miniszterelnök. Egy bajor és egy cseh nacionalista párviadala – az álmoskönyv szerint – egyáltalán nem jelenthet biztatót.

Ám maradjunk csak a jó hírnél... A hír pedig a következő: a napokban, pontosabban április 21-én a prágai városi könyvtárban kiosztották a legújabb és máris rangos (és a győztesnek százezer koronát jelentő) cseh irodalmi díjat, a Magnesia Literát. A díjat egyébként Karlovy Vary városának fürdőigazgatósága szponzorálja, a huszonöt tagú zsűri elnökét pedig a Cseh Tudományos Akadémia delegálja. A zsűri számba vette a 2001-es év cseh könyvtermését, és a fődíjat Jürgen Serke német publicista nyerte el, csehül is megjelentetett Böhmische Dörfer – Kalandozás elhagyott irodalmi tájakon című esszékötetéért. A könyv negyvenhét csehországi német író portréját és több mint nyolcszáz dokumentumot tartalmaz. Egy lényegében kihalt kultúra története.

Ám érdekes és izgalmas a könyv keletkezésének históriája is. Serke a Prágai Tavasz idején, a UPI amerikai hírügynökség tudósítójaként érkezett a cseh fővárosba. A politikai események akkor szoros kapcsolatban álltak az irodalom dolgaival. Ismert a néhai NDK néhai vezérének, Walter Ulbrichtnak az a vélekedése, hogy az 1968-as Prágai Tavasz kezdetét az az 1963-as konferencia jelentette, amely a talán legnagyobb prágai német írót, Franz Kafkát rehabilitálta. Természetesen Ulbricht – mint mindig – szamárságot mondott. Kafka életművének és a róla szóló kutatásoknak legfeljebb annyiban lehetett köze a politikai eseményekhez, a szocialista eszmék megreformálására, demokratizálására tett kétségbeesett kísérlethez, hogy megállapították: mindazok a negatív társadalmi jelenségek – például az elidegenülés –, amelyeket Kafka saját koráról írt meg, jelen vannak a létező szocializmusnak nevezett rendszerben is. Ezt persze Ulbricht tagadta, és ideológusaival ki is átkoztatta Kafkát, majd pedig ugyanerre késztette a cseh normalizátorokat is. A Kafka-reneszánsz azonban felkeltette az érdeklődést a prágai német irodalom iránt is, elsőrendűen Eduard Goldstöcker professzor jóvoltából, aki erről 1963 őszén Budapesten magyarul is tartott két színvonalas előadást. Goldstöcker pedig később, a cseh írószövetség elnökeként alaposan kivette részét a Prágai Tavasz politikai eseményeiből, amiért aztán emigrációba kényszerült. Természetes tehát, hogy a német UPI-tudósító figyelme a csehországi német kultúrára irányult.

Különben is egyik hírlapíró-példaképe, Egon Erwin Kisch szintén ebbe a kultúrkörbe tartozott. Márpedig Kisch mondta: „Ami magától értetődő volt minden prágainak, azt hihetetlennek kellett tartania minden nem prágainak.” Hihetetlen is volt, hogy XX. század elején, azaz száz évvel ezelőtt a cseh főváros négyszázezer lakosa közül mindössze tízezer volt német nemzetiségű, de fenntartottak egy német egyetemet (egyébként ezt látogatta – többek között – a pozsonyi sarlósok vezéregyénisége, Balogh Edgár is), két főiskolát, két színházat, öt gimnáziumot és két német napilapot; az újságok közül a Prager Presse a müncheni diktátumig a kortárs Európa egyik legszínvonalasabb liberális orgánuma volt, amelynek álláspontjával számolt a világpolitika, kulturális rovatában pedig az egész német nyelvterület megjelent. Két hírességet már felsoroltam ebből az irodalmi közegből: Kafkát és Kischt. De ide tartozott Rainer Maria Rilke, aki annyira megszerette a szláv világot, hogy a cseh mellett elsajátítja az orosz nyelvet is, és ekként lesz Borisz Paszternak barátja. És ugyan véletlen-e, hogy abban a közegben, amelynek szorongásos életérzését Kafka örökítette meg, Franz Werfel át tudta érezni az első világháborús örmény genocídium tragédiáját, és így írta meg a Musza Dag negyven napját. Vagy az sem véletlen, hogy egy prágai német, Gustav Meyrink formálta meg a Gólem figuráját.

Ezt a különleges, már végleg elmúlt Prágát, ezt a multikultúrájú Csehországot fedezte fel Jürgen Serke, a csehek pedig felfigyeltek munkájára, kiadták könyvét. Ezzel a ténnyel elismerve azt is: közös kultúra ez, amely a német nyelvet, a német irodalmat gazdagítja, de a cseh társadalom is benne van, a cseh irodalom számára sem lehet se idegen, se közömbös. (Ne feledjük: Kafka egyik nagy szerelme egy kitűnő cseh újságírónő, Milena Jesenská volt, akivel csehül levelezett; Egon Erwin Kisch pedig éppenséggel Jaroslav Hašekkal közösen írt egy komédiát, ugyancsak csehül.)

Ez a könyv, a cseh–német kultúra emlékeinek feltárása, és e munka díjazása pedig azt jelenti, hogy nemcsak a müncheni diktátum és Hitler emléke, nemcsak a német megszállás, a protektorátus borzalmai, nemcsak a szudétanémetek kitelepítése létezik ebben a múltban, hanem – tartósabban és erősebben – az is, amit a két nemzet egymásnak adott kultúrájával.

Jürgen Serke a Magnesia Litera átvételekor kijelentette: „Köszönöm e kitüntetést azoknak a szerzőknek a nevében, akik megélték a múlt évszázad tiltásait, és most visszatérhettek hazájukba. Ezzel a díjjal tulajdonképpen a cseh történelem részévé is lettek...” Fontos és igaz szavak ezek. Az egyetlen járható utat jelölik ki. És hogy mikor értik meg ezt a politikusok? Ki tudja erre a feleletet? A cseh–német történelmi megbékélés megkezdődött. És éppen akkor, amikor a politikai időjárás olyan kedvezőtlennek mutatkozott az ilyen gesztusokra.