A multikulti, az érsek és a saría

Kultúrkörünk, világrendszerünk, politikai berendezkedésünk vagy civilizációnk (kinek hogy és milyen sorrendben tetszik) egyik alappillére az egységes és oszthatatlan jogállamiság eszménye lenne. Mindenkire ugyanaz a törvény vonatkozik, és e törvény előtt mindenki egyenlő. Csakhogy Williams azon elmélkedett, hogy az iszlám saría jog meghonosítása Nagy-Britanniában, legalábbis bizonyos esetekben „elkerül?he?tetlen” lesz. A kijelentéseit követő felzúdulást lecsillapítandó az érsek pontosította elképzeléseit, mondván, nem a tolvajlásért járó kézlevágást, vagy az egyházat és házastársukat elhagyók megkövezését akarja importálni. Szerinte a saría egyes rendelkezéseit a szigetországi muszlimok bizonyos esetekben (házassági problémák, válások, pénzügyi szolgáltatások) alkalmazhatnák.

Bármennyire kicsire is szűkíti le azonban az alkalmazás körét, mégis tény marad, ha elképzelései megvalósulnának, Nagy-Britanniában két jogrendszer lenne: egy általános, mindenkire vonatkozó és egy iszlám saría, ami bizonyos csoportokra (muszlimok) vonatkozna bizonyos esetekben. Ez pedig az egységes és oszthatatlan jogállamiság végét jelentené. Ezzel tovább erősödne és törvénykezési dimenzióval is gyarapodna a szigetországi muszlim lakosság körében már jelenleg is ijesztő méreteket öltő elkülönülés, a brit társadalom széttöredezése, és az egymással versengő lojalitások burjánzása. Paradox módon Williams érseknek abban igaza van, hogy a saría részleges bevezetése lényegében csak azt jelentené, hogy a jelenleg a gyakorlatban is létező állapotokat jogi eszközökkel legalizálnák. A saría számos rendelkezése ugyanis a brit társadalom mindennapi életének részévé vált. A multikulturalizmus és a politikai korrektség keretében például az egyenruhát viselő brit dolgozók engedélyt kaptak, hogy vallási előírásaiknak megfelelő ruhadarabokat viseljenek. A londoni muszlim rendőrnők fejkendőt, a szikh buszsofőrök turbánt viselhetnek. Nagy-Britanniában (nem úgy, mint Franciaországban vagy számos német tartományban) senki sem tiltja az állami iskolákban, hogy a diákok vagy a tanárok fejkendőt viseljenek. A muszlimok számára speciális bankrendszer alakult ki, külön lakókomplexumok épülnek, a brit bankok levették hirdetéseikből a malacperselyeket (a disznó mint tisztátlan állat sértheti a muszlimokat), sőt még egyes brit börtönöket is átalakítottak, hogy a vécékagylók ne Mekka felé nézzenek. A muszlim szokások gyakran konfliktusba kerülnek a jogrendszerrel. A poligámia például nem megengedett brit földön, a hatóságok adózási célokból mégis tekintettel vannak a többnejűségre, a női körülmetélést 1986 óta törvény tiltja, de idáig egy elmarasztaló ítélet sem született.

A kérdés az, kinek jók ezek a szabályok és kinek lenne kedvező ennek a helyzetnek a legalizálása. A válasz egyértelmű: a radikális iszlamistáknak. Ők örülnek a legjobban annak, hogy muszlim enklávék alakulnak ki, „párhuzamos társadalmak”, „államok az ál?lamban”, amelyek saját szokásaik szerint, a többségi társadalomtól elkülönülten élnek. Aki azonban azt hinné, hogy az iszlamista mozgalom megbékíthető ilyen engedményekkel, az téved. A multikulturalizmus nem a muszlimok társadalmi beilleszkedését segítette, hanem éppen ellenkezőleg, a brit társadalom széttöredezéséhez és a muszlimok egy tekintélyes részének elkülönüléséhez és radikalizálódásához vezetett. A britek körültekintő és nagylelkű toleranciáját az iszlamisták terrormerényletekkel „hálálták meg”. Ezt a folyamatot tetőzné be a szokások törvényi legalizálása. A legfőbb áldozatok pedig a mérsékelt és a brit társadalomba beilleszkedni próbáló muszlimok lennének, akik saját közösségük, például a radikális nézeteket valló imámok és támogatóik túszává válhatnának.