A mi Valentinjaink

A gyönyörűen hangzó-hajladozó diftongusok földjén, ahol születtem és felcseperedtem, a Bodrogközben, a régiesnek tetsző világol szó ma sem azt jelenti elsősorban, hogy valaki lámpát éget, valami világít, fénylik, csillog, hanem hogy hetet-havat összehord, butaságot beszél, hazudik. Már gyermekkorunkban beszivárgott mondataink közé különböző fordulatokban: Mit világolsz itt? Ne világolj! Világolj, csak világolj! Világoltam persze én is, az ember szülőföldjének szavai közt, szavaival nő fel és él haláláig, hacsak időközben a sors, mint engemet, nem csábít, visz más tájra, más tájszavak tartományába, ahol a sajátjait kénytelen félretenni, elraktározni emlékezetében, mert új környezete úgysem értené őket. Meglepődtem, amikor a letelepedésem után hamar kiderült, hogy a világolt nem kell elcsomagolnom, bár ha jól emlékszem, ritkán használtam az elmúlt évtizedekben. Nem mintha nem lett volna rá okom, hanem mert talán mégiscsak inkább a tájszavakhoz bújt közelebb. A minap viszont hirtelen kiszaladt a számon. A tévé képernyőjén vitázó politikusokra ugrott, tegező alakban: „Világoltok összevissza.” Alighanem azonban annak is szólt ez a kirohanás, hogy mindig ugyanazok az arcok jelennek meg a képernyőn, egyszer az egyik csatornán, öt perc múlva a másikon, és ugyanazok hallhatók a rádióban, ugyanazok nyilatkoznak az újságokban, mi több, ugyanazok a szavak köszönnek vissza egy-egy balhé, koalíciós vagy ellenzéki lépés ürügyén, s nekünk ennek ellenére fogalmunk nincs, mi zajlik a háttérben, milyen eljegyzéseket, esküvőket, lakodalmakat rendeznek, röviden, hogy milyen „házasságok” köttetnek. Természetesen mindenkor a köz javára hivatkozva. Ennyi azért általában ki szokott derülni. Mindez nem volna oly szembetűnő, ha rohamos elterjedésük és sokféleségük révén nem nőtt volna meg a médiumok szerepe életünkben, és nem csak a politikára, illetve a hatalomra gondolva, melynek ismérvei közül soha nem hiányzott az infantilizmus és a tömegek manipulálására irányuló hajlam. Ha nem vagyunk éberek, elveszik látásunkat. Egyebek között erre is figyelmeztet a Kafka néven megjelenő közép-európai folyóirat legújabb számában A szavak urai címmel közölt esszéjében a lengyel író, Stefan Chwin. „... a szó akkor lesz szabad, ha felszabadítjuk a politikai kisebbség zsarnoksága alól. Adjuk vissza a szó feletti hatalmat a társadalomnak – és minden megváltozik. Az 1989-es fordulat azonban, amellyel Kelet-Közép-Európa történelmének új korszakába lépett, próbára tette ezt a hitet... Valamikor a párttitkárok, a funkcionáriusok, a cenzorok uralták a szavakat. Most – erősen hisszük – a médiakonszernek, a politikai elit, a miniszterelnök, az államelnök, a nagy újságok és a mamutcégek tulajdonosai a szavak urai.” Meg önjelölt politizáló vándorprédikátorok, akik az érzelmekkel visszaélve világolnak, nem ritkán a kiközösítés jegyében, tudván, hogy a gyarló, tájékozatlan ember szuggerálható alany, sőt még asszisztálni is képes szemfényvesztő ténykedésükhöz. Valentin más volt. Hogy lámpaként világoló vándorprédikátor-e abban a zűrzavaros harmadik században, nem tudom – a róla elnevezett nap, a szerelmesek napja Bálint néven sem tartozik privát hagyományaim közé, miként, eltérően az amerikai szokásoktól, a halottak napján sem fogok töklámpásokkal meg visító-foszforeszkáló gumiboszorkányokkal ugrándozni –, de a legenda szerint, amikor II. Claudius börtönbe vetette, ő nem kezdte el bosszúvágytól fűtve eszeveszetten rázni a rácsot, hanem csendesen odament a börtönőr vak lányához és meggyógyította a szemét. Tehát Valentin nem elvette az ember látását, hanem visszaadta neki. Mielőtt kivégezték volna, üzenetet küldött a lánynak: „A Te Valentinod.” Ebben minden benne van, a szó szabadságáról és hatalmáról egyaránt. A mi Valentinjaink mindennapi üzeneteinek fényében meg pláne.