Ó, kapitány, kapitányok!

Marco Rossi, a magyarok kapitánya mindkét októberi mérkőzés utáni sajtótájékoztatón kiemelten foglalkozott a közvélemény, illetve a média vele kapcsolatos negatív állításaival. Az olasz szakember több ízben anélkül hozakodott elő ezekkel a témákkal, hogy egyáltalán kérték volna: reagált arra, hogy sokak szerint fontosabbnak tartja a Nemzetek Ligáját, mint amilyen valójában, reagált a válogatási elvét illető kritikákra, és arra is, hogy egyesek arrogánsnak tartják.

Először is szögezzük le, hogy szövetségi kapitánynak lenni nehéz. Sikeres válogatottat összerakni még nehezebb, és mindenkinek tetszően végezni a munkát egyszerűen lehetetlen. Amíg ezt nem sikerül Rossinak elfogadnia, addig még nagyon sok sajtótájékoztatónak lesz a központi témája, hogy ki, mikor, mivel kritizálta a magyar válogatottat. Ha folyamatosan odakerül a kapitány elé a média (vagy a kommentmezők) tartalma, akkor Rossi soha nem fog békére lelni munkájában. Az viszont mindenképp jogos, hogy ha hülyeséget hall, akkor tiszta vizet akar önteni a pohárba.

Rossi alapvetően már most a magyar labdarúgás egyik legendás alakja, a szurkolók egyértelmű többsége imádja, pártolja, de a közvélemény egy bizonyos részével mintha kinevezése óta folyamatosan dacolna. Talán ennyi idő alatt sem avatták be őt abba, hogy a magyar társadalom mennyire polarizált? Hogy véletlenszerű közéleti-társadalmi témákat, problémákat, jelenségeket is agyonnyom a politika, hogy az emberekbe (különösen az elmúlt tíz évben) extrém módon belenevelték, hogy konstruktív vitának, árnyalt véleménynek nincs helye, és hogy csak a szélsőségeken keresztül lehet igazán megélni a dolgokat? A magyar közgondolkodásban a futball is egy ilyen ütközővonal. Egyszerűen van egy réteg, amely minden esélyt megragad a válogatott pocskondiázására, sőt, jellemzően még kreál is pár értelmetlen vádat.

A magyar népléleknek kiemelten fontos a válogatott szereplése, ezért is volt nagy felindulás idén az Európa-bajnokságon, majd a szeptemberben látott gyengébb játék miatt. Holott nem történt semmi extra, csak a magyar válogatott óriásölőből egy európai középcsapattá regresszálta magát, amely a kellemes meglepetések helyett elkezdett papírforma eredményeket produkálni. Kizárólag a németországi 5:0-s vereség alkalmával volt igazán helyénvaló a kritika, ahol a kapitány elhibázott taktikája és a játékosok 2:0 után mutatott hozzállása is kifogásolható volt. Ennek kapcsán viszont Rossi és mindenki más is elismerte a maga felelősségét, így ezen kár tovább rugózni.

Ha esetleg idén nyáron és szeptemberben valóban kissé repedezetté vált Rossi rendszere, októberben a csapat visszatért a legjobb formájához: újabb elit válogatottat gyötört meg, és okos játékkal verte idegenben a nem éppen gyenge bosnyákokat.

Hosszú távon eddig mindig Rossit igazolták a döntései: a Nemzetek Ligájához való hozzáállása, a válogatási elvei, a retorikája, egyszóval minden. De ahhoz, hogy ne találkozzon olyan kritikákkal, amiket az utóbbi két sajtótájékoztatón emlegetett, az egész társadalomnak kellene megváltoznia. Ami nem egyik napról a másikra fog bekövetkezni...

Ezek után említsük meg Francesco Calzonát, aki hiába vezette ki a szakadékból a szlovák válogatottat a Tarkovič-éra után, és hiába volt egy kifejezetten sikeres Európa-bajnoksága, nem vált közönségkedvenccé Szlovákiában. Ő egyrészt azzal küzd, hogy nem hazai szakember (ezen Rossi már rég túlvan), másrészt a válogatási elveivel bőven szolgáltat okot a kritikára. Calzona az októberi terminusra több, a Niké Ligában sem alapembernek számító játékost hívott be a keretbe, miközben topligás játékosokat jegelt (érthető) indok nélkül. Márpedig a C divízióban, a svédekkel való feljutási harcban akár sorsdöntő is lehet, hogy van-e a védelemben egy Martin Valjent, vagy nincs...

Calzona egyelőre egyáltalán nem vette fel a kesztyűt sem a médiával, sem a szurkolókkal szemben. Nem olyan karizmával és intenzitással, mint Rossi, de ő is „kapitánykodikˮ, és egyre inkább látszódik a keze munkája.

Mindkét olasz edző új szintre emelte a válogatottját, mégis tovább küzdenek a körülményekkel. Úgy tűnik, ez a munka egyszerre áldás és átok számukra.