A luxusadótól a péróig

LOVÁSZ ATTILA

Nos, az ötlet nem rossz, nem is új, sőt, pár országban működik, mégis azt kell megállapítanunk, hogy az ezer sebből vérző államháztartást ez az intézkedés nem állítja talpra.

Hogy világos legyen: a luxusadó az adózás történelmében elég gyakran jelenik meg, a gazdaságtudomány egyik alapelvével is összhangban van. Mégpedig azzal, mely szerint a közgazdaság nem más, mint a korlátozott források lehetőség szerinti legigazságosabb elosztása. A múltban az üzemanyagok jövedéki adójának elődje volt a luxusadó, hiszen akinek motorja nem a ló, hanem a méregdrága autó, fizessen. Figyeljék csak meg, amint az autó a középréteg fogyasztási cikke lett (tájainkon alig néhány éve, de az USA-ban pl. az ötvenes években), a luxusadó nem szűnt meg, átalakult jövedéki adóvá. Luxusadóként kezdte az alkohol és a dohány jövedéki adója is (nagyon helyesen meg is maradt).

A luxusért fizetnie kell annak, aki valami olyat enged meg magának, amiből kevés van – a többmilliós lakóingatlan, a gyémánt, a jacht, mind-mind luxuscikk. Igen ám, csakhogy a luxusingatlanokból nagyon kevés van, s legyen az adójuk akár a piaci érték 100 százaléka (ami badarság lenne), abból maximum egy kórházra valót lehet összeszedni, de az egészségügy adósságtengerében az összeg meg sem látszik. Ergo: a javaslat elfogadható s megindokolható ugyan, szimpatikus lehet a jobbára bérből élő választóknak, de csodákat ne várjunk tőle.

A másik oldalon ugyanezen műsorban újra elhangzott, a megélhetési gyermekvállalás az egyik oka, hogy fenntarthatatlan a szociális háló. (Tudjuk, mire tetszik gondolni, miniszterelnök úr, ez a mondat Szlovákiában mindig és mindenhol a romatelepeken lakó nagycsaládoknak szóló üzenet). Újra és újra le kell írni, hogy ez nem igaz. Szlovákia demográfiai adatai azt mutatják, hogy a gyermekvállalással nagyon nagy bajok vannak, s bár még nem akkorák, mint tőlünk nyugatra vagy délre, de vannak. Minden nagycsaládosnak hálás lehetne a kormány, mert nemzetgazdasági szempontból (hogy egyebekről ne is szóljunk) a jövő munkavállalóit és a jövő járulékfizetőit nevelik a gyermeket vállaló szülők. S hogy nagycsaládok jobbára a romáknál vannak? Ja, kérem, 150 éve tudjuk, hogy az életszínvonal emelkedése a gyermekvállalási kedv csökkenésével jár, tapasztalati koreláció ugyan, de ettől még igaz.

A nem romák gyermekvállalási kedvét, a családalapítás igényét, akármennyire hihetetlen, nem gazdasági mutatókkal lehet megalapozni. A nagycsalád tisztelete, a munkavállaló szülők legalább viszonylagos munkaerő-piaci stabilitása és a társadalmi megbecsülés sokkal komolyabb tényezők, de ezek csak és kizárólag értékközpontú társadalmakban érvényesülhetnek. Annak megalapozása nem hoz gyors választási sikert, ezért a témával 23 éve nem méltóztatik foglalkozni egyetlen kormányzat sem. Könnyebb a romákat szapulni és hazudozni. Gazdasági elemzők ADATAIT (nem véleményét) tessék kikérni, s rájövünk, hogy szociális hálónk nagyon kis részét teszi ki a nagycsaládos romák (nem egy politikus szerint megélhetési szülők) támogatása. Ha tehát a támogatás megszűnik, a kincstár a tavalyi hó kategóriájába tartozó pluszt termel, egy kis réteget kriminalizál, a demográfiai gondokra pedig semmilyen gyógyírt nem talál.

A társadalom szempontjából ez a semmit- és szépet tevő politikai lózung a luxus. Azt meg egyelőre senki nem adóztatta meg. Pedig akkor lenne csak igazán gazdag az államháztartás.