A kudarc szele

Kétezerhét végén, több mint hat évvel az amerikaiak által indított tálibellenes háború után az afganisztáni állapotok értékelésekor ugyanaz mondható el, mint tavaly ilyenkor. A helyzet nem jó, különösen az utóbbi két-három évben romlott jelentősen. Nem véletlen, hogy Bush elnök és Rice külügyminiszter is Afganisztánnak szentelte egyik évzáró sajtóértekezletét, s ők is úgy látták – először fogalmaztak ennyire nyíltan –, ha a szövetségesek nem változtatnak gyorsan a stratégiájukon, a helyzet teljesen kicsúszhat az ellenőrzés alól, ismét Afganisztán lehet a nemzetközi terrorizmus fő bázisa. Annak ellenére, hogy ez a NATO eddigi legnagyobb vállalkozása a szövetség határain kívül, és jelenleg több mint 60 ezer külföldi katona állomásozik ott: a hozzáférhető adatok szerint az ISAF kötelékében szolgáló 37 ezer fő mellett az USA külön 25-27 ezer katonát küldött oda.

Romlott a helyzet mindhárom lényeges terület – az állam, a biztonsági helyzet, az újjáépítés – vonatkozásában. Afganisztán a működésképtelen államok élbolyába tartozik, az ország gyakorlatilag kettészakadt. Északon és Kabulban nyugodtabb a helyzet, de a lázadók vagy jó két éve a fővárosban is követnek el sikeres merényleteket, öngyilkos akciókat – iraki mintára. Délen háború dúl az al-Kaidával, a tálibokkal, a helyi hadurakkal. A lényeg az, hogy csökkent a Karzai-féle központi kormányzat által uralt területek nagysága. Tehát a kettészakadt ország kisebbik, nyugodtabb felében is romlott a biztonsági helyzet.

Az újjáépítés siralmasan folyik, ha folyik. Afganisztán továbbra is a világ egyik legszegényebb országa, az eddigi négy donorkonferencián felajánlott húszmilliárd dollár nagy része el sem jutott magukhoz az afgánokhoz. Mindehhez hozzá kell adni a korrupciót, a koordináció hiányát. Stratégiai kérdéssé vált az ópiummák termelése, ebben az egyben Afganisztán a világ élvonalába tartozik, de a jövedelmet éppen a lázadó csoportok fölözik le. Az USA teljes egészében felszámolná, szemben azzal a koncepcióval, amely a költségvetést gazdagítaná oly módon, hogy a máktermelést központi ellenőrzés alá vonná, s az ópiumot orvosi célokra hasznosítanák.

Mi hozhat változást? A NATO védelmi miniszterei nemrég úgy döntöttek, a tartományi újjáépítési csoportok (PRT) a jövőben nem annyira a kabuli központi hatalmat, hanem a tartományi kormányzást fogják erősíteni. A másik: Karzai megpróbál tárgyalásokat kezdeményezni – az USA nem repes az ötlettől – a mérsékelt tálibokkal. Tavaly Pakisztánban Musarraf elnök is fegyvernyugvást kötött velük Dél-Vazirisztánban, mélyítve az ellentéteket a mérsékelt tálibok és az al-Kaidában az utóbbi években hangadóvá vált takfírista irányzat között. A takfírizmus szerint először a hitehagyott muzulmánokkal kell végezni, azokkal, akik kaphatók a Nyugattal való együttműködésre. Hogy a példa szemléletes legyen, számukra nagyobb ellenség Musarraf, mint Bush. Hasonló okokból támadják a síitákat is. A harcukat az idegen megszállók elleni szabadságharcnak tekintő tálib csoportok ezzel szemben az USA-t, a NATO-t tekintik elsődleges célpontnak, s szerintük az al-Kaida ezt a harcot gyengíti. Hasonló a helyzet Irakban is, hiszen amíg meg nem ölték, az iraki al-Kaidát is egy takfirista vezette az-Zarkávi személyében. A hazai felkelőcsoportok, amelyek kezdetben még örültek az al-Kaida segítségének, már ott is többször öszszecsaptak a külföldi – főleg arab – al-kaidásokkal. Az európai ember számára áttekinthetetlenek ezek a vallási, etnikai, törzsi viszonyok, érdekellentétek, gyűlölködések. De olyan repedések ezek, amelyeket kellő helyismerettel ki lehet tágítani, a stabilitás megteremtésének szolgálatába állítani.