A könyvek hete

Hiába, Európában nincs párja ennek a rendezvénynek. Bámultak is nagyokat a japán turistacsoportok meg mindazok, akik a Bazilikát érkeztek megtekinteni. Sőt, akik szombaton ott kívántak egybekelni, szintén belebotlottak a könyvheti pavilonokba.

„Szia, öregem, mit írtál, mit dedikálsz?”– hallatszott lépten-nyomon, az írók ugyanis csak évente egyszer látják egymást. Hacsak nem ugyanazon írószervezet tagjai. ĺrószervezetekből Magyarországon jelenleg négy is van, sőt több is, de ebbe most ne gyalogoljunk bele, inkább tegyünk egy kört a Szent István téren. Vadonatúj díszkő burkolat, rajta vagy száz pavilon, bennük könyvek. Az ember nehezen tud ellenállni: vásárol. Két óra sem telik el, és már súlyos terheket cipel, elpilledve a forgatagban, közben annak örül, hogy borús, de száraz az idő. Felhősza-kadásból ugyanis kettő-három is jut egy napra, az árusok egy idő után már másodpercek alatt elő tudják kapni a védőponyvákat, hogy ne ázzanak péppé a 2400 forintos átlagáron kínált könyvek. Két hazai fiatal író egy emberként morog: összesen négy-öt kötetet engedhetnek meg maguknak, pedig kapásból húszat is tudnának választani. Hiába, az olvasás ma már költséges hobbi. A magyarországi kollégák meg úgy megváltoztak pár év alatt, hogy alig ismerni rájuk. Mostanában kötelező jobbra, avagy balra húzni. Öt perc után már állást kell foglalni a belpolitikai helyzetet illetően, ha az asztaluknál akar maradni az ember. Kissé humoros ez, de csak eleinte. A rosszul hangosított pódiumon felolvasások, beszélgetések zajlanak neves és névtelen szerzőkkel, a tömeget azonban ez nemigen érdekli. Pedig sokan azt hitték, nagy dolog odafent szerepelni, amolyan beavatásféle. Ehhez képest még a sztárírókra is csak harmincan-negyvenen kíváncsiak. Legalábbis ott, a lógó lábú esőben. Odahaza a fotelban ülve remélhetőleg sokkal többen.