A kisebbségi állatorvosi ló

 

Az állatorvosi ló – a kisebbségi nyelvhasználattal kapcsolatos legutóbbi történés ennek illik be. Ez ugyebár az a ló, amelyen mindenféle betegséget be lehet mutatni, annyira jó ábrázoló „eszköz”. A gond az, hogy történetünk állatorvosi lova egy nagyon is létező probléma. A belügyminisztérium gátolja a kétnyelvűség alkalmazását: vezető hivatalnoka arra figyelmeztette az önkormányzatokat, hogy az anyakönyvi adatokat csak „államnyelven” vessék papírra. A kisebbségi nyelvhasználati törvény mást ír elő. A szaktárca közben azzal érvel, hogy a jogszabály nincs összhangban a vonatkozó, anyakönyvi ügyintézésről rendelkező jogszabállyal. Ezt a kisebbségi biztos hivatala közvetve el is ismerte, mivel egy közös bizottság már dolgozik az áthidaló megoldáson (ha minden rendben volna, csak a törvény betartását kellene követelni). A minisztériumi útmutatót 2012 júniusában kapták meg az önkormányzatok, ám az ügy csak most, háromnegyed évvel a levél keltezése után derült ki. Tömören ezek a tények, s most nézzük a lovat! Először is a fejét, amitől – annak ellenére, hogy nem halról van szó – az egész bűzlik. A belügyi tárca hivatalnokai buzgó mócsingként igyekeztek ürügyet találni – mondhatnánk kiskapunak is, ha ilyet nem éppen az állammal szemben szoktak volna alkalmazni –, miért nem lehet (szerintük) végrehajtani a kisebbségi nyelvtörvény vonatkozó részét. Problémát találtak ott, ahol nagyon nehéz találni. A történetben minden bizonnyal sáros a törvényt 2011-ben, Rudolf Chmel miniszterkedése idején előkészítő brigád is, ugyanis jogszabályalkotáskor egyebek között kulcsfontosságú az ilyen „kiskapuk” megkeresése. Megnézniminden vonatkozó jogi normát, s ezeket az új jogszabály – esetünkben a kisebbségi nyelvtörvény – vonal alatti részeiben módosítani. A történet nem teljesen ismeretlen, tavaly a vasúti táblákkal kapcsolatban derült ki hasonló mulasztás: a nyelvtörvénnyel együtt a vasúti törvényt ismódosítani kellett volna. Tanulságos a helyi hivatalok hozzáállása is. Szinte mindenütt a belügyi leírás alapján jártak el. Hiába traktálta a kisebbségi sajtó hónapokig a közvéleményt azzal, hogy mit tesz lehetővé a nyelvtörvény, hiába írja le egyértelműen a jogszabály, hogy a polgár kérésére kétnyelvű iratot kell kiállítani, a hivatalnok számára az a szent, amit egy – félig-meddig – felsőbb szerv meghatároz. Ha egy körlevélben Kaliňákék arra figyelmeztetnék az önkormányzatokat, hogy a kétnyelvű ügyintézést kérő polgárnak először két pofont kell adni, akkor, könnyen lehet, az érintettek így járnának el. Elgondolkodtató az ügy lefolyása is. A minisztériumi útmutató tavaly nyári keltezésű, a levelet több tucat hidas és MKP-s polgármester hivatala kapta kézhez. Az információ viszont háromnegyed év után – talán csak véletlenül – jut el a legfelsőbb szintre. Ez is elárul valamit a pártok belső kommunikációjáról, valamint arról, hogy a helyi vezetők mennyire vannak képben a nagypolitikai történésekkel, a helyi magyarságot érintő alapvető kérdésekkel, jogokkal. Bár, ezen talán már csodálkozni sem kellene: ahogy egy tavaly őszi felmérés kimutatta, a magyarlakta települések hivatalos weboldalainak nagy részén még a legalapvetőbb információk sem voltak feltüntetve magyarul. Ennyire vagyunk profik jogaink kiharcolásában, s ennyire becsüljük azt, amit elértünk.