A nyelv mint bagatell egy kassai ovis életében

A kassai Kerekes Péter, a dokumentum-játékfilm zsáner első hazai művelője, vagy inkább megteremtője szintén tagja a Bázis Egyesületnek. Új filmje, a Wishing on a Star helyet kapott a fesztivál programjában, és mivel ez egy nyilvános vetítés volt a Lumiére moziban, a publikum egyharmadát mit sem sejtő szlovák jegyvásárlók alkották, akik szívesen ott maradtak a vetítést követő, 23.15-ig tartó magyar nyelvű beszélgetésen. És Lenka Nagyová remek tolmácsolásának köszönhetően nagyon élvezték a bónuszjuttatást.

A kérdező a magyarországi Gerencsér Péter volt, aki Kerekes munkássága mellett behatóan ismeri a szlovák filmipart is. A magát kassai srácként definiáló rendező pedig az elején közölte a szlovák nézőkkel, hogy most valami olyasmit élhetnek át, amit ő élt át a forgatáson. Mivel nem beszél olaszul, csak később tudta meg, miről diskurált asztrológus főszereplője a klienseivel. Órákon át gubbasztott Luciana irodájának sarkában, és figyelte a gesztusokat, igyekezett megfejteni az érzelmeket, csakúgy, mint óvodás korában.

A Kerekes családban csak magyarul beszéltek, ezért a szülők bedobták kisfiukat a mély vízbe: szlovák oviba iratták. „Mivel nem értettem, miről beszélnek körülöttem azon a fura nyelven, inkább a képekre, a látványra hagyatkoztam, és eleinte teljesen kizártam a hangokat. A gesztusokban megnyilvánuló érzelmeket próbáltam megfejteni a szavak értelme helyett.” Szóval lehet, hogy Kerekes Péterből ezért lett filmrendező. Sok vele készült interjút láttam/olvastam már, de ezzel az ovis sztori-val még nem találkoztam. Pedig a vizualitás előtérbe helyezése tulajdonképpen már itt elkezdődött nála.

A Wishing on a Starról többször írtunk ebben a rovatban, úgyhogy most csak röviden: egy velencei asztrológusnő születésnapi utazásra küldi ügyfeleit, mindenkit oda, ahol aznap a legjobb a csillagok állása. Mert ha az ember ilyenkor az „ideális” helyen tartózkodik, újjászülethet, teljesülhetnek a vágyai, kaphat egy szellemi restartot. A stáb öt kliens útját követte. A projekt a koronavírus-járvány miatt alaposan elhúzódott, mintegy hét évig tartott, ám Kerekes Péter hálás ezért a sorsnak, mert elmondása szerint így sokkal többet megtudhatott szereplőiről, mintha feszítettebb tempóban zajlott volna a forgatás. Őt ugyanis – a filmben megismert asztrológusnőhöz hasonlóan – elsősorban az emberek érdeklik. Imádja hallgatni a történeteiket. És mivel az olaszok imádnak szerepelni, sőt, minden olaszban lakozik legalább egy csipetnyi színész, nem volt nehéz instruálni azokat, akiket végül kiválasztott az ötven körüli kezdeti létszámból.

A Wishing on a Star az idei velencei filmfesztiválon debütált, ahol 1500 néző állva tapsolt a vetítés végén. A pozsonyi Lumiére-ben nem szokás tapsolni, ahogy más mozikban sem, de mivel a nagyérdemű egy része tudta, hogy beszélgetés következik a rendezővel, bátortalanul összecsattantak a tenyerek. Mellettem mindkét oldalról egy-egy „beavatatlan” néző ült, akik tőlem tudták meg, hogy a szereplők nem színészek, hanem saját történetüket megosztó hús-vér emberek. A rendező csak helyzetbe hozta őket. A Tajvanra elküldött nő például egy megafon előtt találta magát egy hegytetőn, amibe bármit belekiabálhatott. „Egy férfit akarok!” – ordítja a nagy semmibe. „Biztos vagyok benne, hogy ezt egy kávé mellett senkinek, még a legbizalmasabb barátainak sem vallotta volna be” – mondta Kerekes Péter, és vélhetően igaza van, mert a spontán helyzetek váratlan reakciókat eredményezhetnek. Ehhez alapos emberismeret szükségeltetik, és a rendezőt valamiért azonnal bizalmukba fogadják filmjeinek szereplői. Talán azért, mert már ovis korában elkezdte tanulmányozni a gesztusokat és hanglejtéseket...