A Kánaán meg a kacsa

A minap egy szlovák kolléga azt írta, hogy Orbán Viktor akár nemzeti szocialista vezérként is definiálható, hiszen retorikailag egyre többször tetten érhető e tekintetben is. Ami egyébként törvényszerű ballasztja a tömegpártgründolásnak. Az efféle pártépítés lényege ugyanis az, hogy kizárólag a „nép szava”, akarata legyen az adott politikai gyülekezet fundamentuma. A nép fogalmába pedig belefér, a legfennköltebb erkölcsi etalont fémjelző alanytól a legszélsőségesebb fasisztoid baromig bezárólag, mindenki. Akarata pedig, mióta világ a világ, az, hogy folyvást a tejjel-mézzel folyó Kánaán és sültgalambrajok közegében ejtőzhessen, önnönmaga dicsőségére. Legyen neki dajkája a bölcsőtől a sírig...!

Csak természetes, hogy egy minden áron sikert áhító tömegpárti rétor ilyesmit sem rest megígérni. Hogy aztán ezt a legkevésbé sem gondolja komolyan, s előbb-utóbb úgyis kibújik majd a szög a zsákból, azzal egy kampány kellős közepén csak a hülye törődik, nemdebár... Ezt mutatja most a magyarországi ábra. Törvényszerű, hogy az efféle helyzetekért mindig kizárólag maga a nép viszi el a balhét. De nem ám csak azért, mert a kampányderbik végén rendre agyba-főbe verik egymást a szemben álló szurkolótáborok. Hanem, mert minden egyes meccs után ugyanoda kénytelenek hazamenni a legények. Ami a legkevésbé sem a vágyott és beígért Kánaán. Ki-ki a maga otthonába megy ugyanis. E tájakon a lerohadt posztkommunista lakótelepi lyukakba, a kölcsönből kiszenvedett családi házakba, esetleg az ügyeskedéssel vagy éppen a munkamánia gyümölcseként megszerzett luxusvillákba vagy éppen a híd alá... Hogy aztán már másnap elölről kezdődhessék az egész. Üsd, vágd, nem apád...!

Vajon miért lehet érdekes és tanulságos az, ami Magyarországon történik, nekünk, szlovák állampolgároknak? Általában, mert némi eltéréssel ugyan, de tulajdonképpen ugyanaz folyik minálunk is, mint ott. A szlovákiai magyar pedig duplán stigmatizált a magyarországi közélet által, hiszen érthető okokból, a futballhasonlatnál maradva, szinte mindenkinek van odaáti csapata is. Kinek a zöldek, kinek a lilák, kinek OV a führere vagy éppen a Luxus Fletó... Pedig ezeknek minálunk is van pandanja. Amelyektől, akiktől, például pénztárcánk állapotától vagy éppen intelligenciahányadosunktól függően, nap mint nap mogorván vagy akár némi vigyorral ébredünk. Miközben mi együtt is a nép vagyunk, ugyanaz az akaratunk, mint a népé odaát: Munka, család, biztonság! Sült galambot, rogyásig! Itt is van, aki elintézné ezt nekünk, s van, aki azt állítja, megcsináltuk...!

Mi viszont nézünk, mint a moziban, s észre sem vesszük, hogy a happy end meg évek óta sehol! Csak a hanta, a rizsa, a nemzet, a haza, a nesze semmi, fogd meg jól. Pedig ha e jelképes mozi helyett itt-ott a tükörbe néznénk, szembesülhetnénk egy valóbb világgal is. Már attól kevésbé lennénk megvezethetők, ábrándkergetők, csalódottak, indulatosak, hogy a tükörben nem Orbánt, nem Gyurcsányt, nem Dzurindát, nem Ficót látnánk. Nem gondolkodnánk például, a nemzeti szocializmus természetrajzán sem.Amit ugyanis a tükörben látunk, azok csak mi lehetünk! Ami pedig úgy tipeg, úgy hápog, úgy fosik, mint a kacsa? Az biztosan kacsa...