A jobb nem bal

Szimbolikus, hogy éppen ezekben a hónapokban lehetünk tanúi az SDKÚ haláltusájának. Annak a párténak, amely – még SDK néven – 1998-ban egyesíteni tudta a jobboldali tábort, s így az utolsó percben visszarántotta a kormányt a civilizált Nyugat felé. A jobboldal összefogása azóta sem sikerült senkinek. Közben a baloldalon kinőtt a Smer, s nem csupán átvette a HZDS szavazótáborát, azt még gyarapítani is képes volt, s diadalmenete megalakulása óta szinte töretlen. Egy jelentősen keresztény és konzervatív beállítottságú országban, mint a miénk, azt kívánná a logika, hogy hasonló folyamat a jobboldalon is lejátszódjon, azaz formálódjon egy erős jobbközép gyűjtőpárt, amely politikai váltógazdaságban tudna működni a Smerrel. Ez azonban aligha fog bekövetkezni. Az ok a jobboldali választótábor struktúrája, amely sokkal szegmentáltabb, mint a baloldali. Persze, a jobboldali-baloldali megjelölés itt durva leegyszerűsítés, hiszen mindkét tábor messze áll a klasszikus politológiai definícióktól. Az elhajlás a Smernél szembetűnőbb, hiszen itt egy párt égisze alatt megfér egymás mellett a szélsőséges marxista a soviniszta nacionalistával. És akkor még nem beszéltünk a párt oligarchákhoz való kötődéséről, ami homlokegyenest ellentmond a klasszikus baloldal egyik alappillérének, a tőkeellenességének. A Smer-szimpatizánsok egyetlen közös nevezője talán csak az erős állam imádata, és a személyes felelősségvállalás elutasítása. Ez azonban elégségesnek bizonyul, hiszen Robert Ficónak már tizenöt éve sikerül egyben tartania a bázisát, sőt növelni.

A jobboldali választótábor nem kevésbé töredezett: vannak itt keresztények, liberálisok, konzervatívok, euroszkeptikusok, na és persze mi, magyarok. A különbség viszont az, hogy ezek a csoportok valamilyen oknál fogva sokkal jobban ragaszkodnak meggyőződésükhöz, így sokkal nehezebben integrálhatók valamilyen közös projektbe. Legfeljebb vészhelyzetben, mint amilyen a mečiari ámokfutás volt – egyébként a jobboldali választók viszolyognak a kollektivizációtól. S egyben sokkal érzékenyebbek, mint baloldali társaik a korrupcióra, az elhagyott ígéretekre és egyéb politikusi manőverekre.

Mindebből nyilvánvaló, hogy a jobboldal sorsa még jó ideig több kisebb párt együttműködésén áll és bukik. Persze nem kizárt, hogy valamelyik átveszi a vezetést – jelenleg erre a Procházka-féle Sieť a legesélyesebb –, de hosszú távon ugyanúgy jobboldali kollégáira lesz utalva. A jobboldali pártoknak ezért létfontosságú lenne tudatosítani, hogy egymásnak nem ellenfelei, épp ellenkezőleg. Persze, ha a cél a kormányzás, s nem csupán a parlamentbe való bejutás, ami a törpepártok jelenlegi inváziójánál egyáltalán nem biztos.

Visszakanyarodva a kezdethez, a jobboldal nagy bajban van. Akkorában, hogy minden jel szerint még minimum négy éve lesz rá, hogy összeszedje magát az ellenzéki padsorokban. A történelmi tapasztalat alapján azonban félő, valami irtó nagy balhé kell ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. S az árát persze nem a politikusok, hanem a választópolgárok fizetik.