A feltámadás szomorúsága

A nyúlánk férfi megfordul és körülnéz. Sziklákon heverő szövet, beleégve a test, a mulandóság lenyomata. Vérnyomok, verejték, könnyek, nyál, ecet és kenőcsök. Mirha és tömjén átható illata. Végignézni a testen. Töredék. Sebhelyek mindenhol. Korbácsütés, égető szögek, töviskorona sebei. Miért? A romlottból a romolhatatlanba való átváltozás szentségéért. Egyedül lenni ilyenkor. Csak egyedül. Senki e világi meg nem értheti azt, ami most történik. Pedig a jelet várták. Az átváltozást, a showt. Kaptak helyette esendőséget, fájdalmat, szomorúságot. Embert. Istenné változni, feltámadni, s mindennek megélni szomorú szépségét. Ki vállalhatta volna még? Körülnéz a férfi és tudja, hogy a templom, amit leromboltak mások, s amit ő három nap alatt újraépített, sokáig üres lesz. Fel sem ismerik. Pedig hogy szerették. Az a nő is, a hajával törölte meg a lábát, a másik meg legszebb kendőjével itatta fel a kín verejtékcsöppjeit. Legyen neki örök emlék. Csak a hit. De hitetlen az ember. Csak szeretne hinni, de mindig csak magában, mindig az anyagban, a romlott, lehúzó anyagban. Hajnal van. A rendőri kordonoknál állig felfegyverzett fiatal férfiak igazoltatnak. A siratófalnál hajlong az öreg fűszeres. Vízhordó fiú indul terhével a piac felé. A kenyeres oldalán gépfegyverrel rakosgatja a cipókat. A kőtemplomok cicomája közt félénken sétálgat a férfi. Az az asszony hasonlít anyjára. Gépfegyversorozat hangjából fonódó töviskoszorú hull a szent városra. Húsvét 2002.