Fájdalmas felismerések

Ők azok, akik megdolgozták és megemésztették a múltban lezajló, megélt vagy elmulasztott élethelyzeteket. Öröm őket hallgatni. Van bennük valami őszinte szabadság, valami egyszerűség. S azt is ki tudják fejezni, mire lenne szükségük a társtól, mit is jelentene nekik a pár. Nem „másik felét”, mert ők egészek, hanem valakit, aki elég önmagának is, aki nem összeolvadni szeretne, hanem kapcsolódni, de önmagának maradva szeretni. Annyit adni, amennyit tud, képes.

A másik csoport, aki párkapcsolatot szeretne, sokkal többet aggódik, szorong, a szingliség számukra büntetés, vagy rövid folyamat, amelyben azzal bánthatják magukat, hogy ők nem kellenek senkinek, mert nem érdekesek, nem elég szépek, okosak, gazdagok, edzettek...

Ők minden randi előtt az igazit képzelik a velük szemben ülő illetőbe, akkor is, ha az erre nem is megfelelő. Vágynak a társra, de leginkább a megmentőre, a kapaszkodóba. Szeretnék, ha nem létezne te és én, hanem csak a mi, mert akkor nem kell tudni, kik is ők, mik az igényeik – azt nem kell lekommunikálni, csakis arra kell fókuszálni, hogy ők ketten egységben maradjanak.

A második csoport éhes, érzelmileg kitöltetlen részeit szeretné kiegészíteni a másik szeretetével, az önismeret hiányzó elemeit a másik személyiségéhez való alkalmazkodással töltenék ki.

Az ilyen induló kapcsolatok nagy lelkesedéssel kezdődnek, olyan mondatok hagyják el a friss szerelmesek száját, hogy megtaláltam az igazit, ebben a kapcsolatban minden tökéletes. Aztán pár hét, hónap elteltével kiderül: vagy az egyik, vagy a másik már menekülne, vagy elkezd bántani, csípni, rúgni, szavakkal porig alázni, megkérdőjelezni, így lehetetlenné téve, hogy az összeolvadás mámora kitartson. Fájdalmas felismerések sora következik: önmagukba vetett hit elvesztése, mert azzal tudnak azonosulni, hogy az elején minden jól ment, biztosan ők nem elég jók, szerethetőek, ők voltak túl sokak. Vagyis még nagyobb szorongás veszi kezdetét, és még inkább nem merik magukat megmutatni a következő személynek, azt, ahogy működnek.

Ördögi kör ez, sok fiatal az alacsony önismerete és önbecsülése végett kínlódik ilyen viszonyokban, de akár a válás utáni gyászban is találkozom ilyen esetekkel. Bárhogy is, fontos lenne tudatosítani, amíg a sérüléseim tudattalanul befolyásolnak engem, teszek olyat, vagy mondok olyat, amiben nem ismerek önmagamra sem, addig valószínűleg segítség kell. Akár attól, aki ott áll mellettem. Ki lehet, ki kell neki mondani: ebben nem látok tisztán, szükségem van a segítségedre, mert hajlamos vagyok kimondani valamit, ami nem rólad, hanem az én fájdalmamról, sebzettségemről szól. Így lehet gyógyulni, építkezni.