A „fapados” középhatalom bizalmi állása

Ez, mármint a bizalmi állás, fizikailag pedig egy bizalmi ülés jut az atlanti asztalnál az orosz nagykövetnek a többiek között. A szék az egyenjogú partnerséget jelképezi majd, ám bársonyhuzat csak foltokban kerül a fotelre. Ahogy már csak foltokban van meg Oroszország nagyhatalmi státusa is.

Reykjavíkban kezdődött tizenhat éve Reagan és Gorbacsov találkozóján, most Reykjavíkban, a NATO–Oroszország tanács létrejöttével zárul be az a kör, amely Moszkvát világhatalomból „fapados” középhatalommá süllyesztette, miután az elvesztette a hidegháborút. A hasonló történelmi visszaszorulásokba a britek, spanyolok, franciák és németek is nehezen törődtek bele, mi több, azóta is nehezen veszik tudomásul Amerika történelemben példátlan világhatalmi túlerejét. Ha így nézzük, az oroszok bámulatosan gyorsan alkalmazkodnak az új valósághoz, a geopolitikai erőviszonyokhoz. Belenyugodva, hogy nemcsak jaltai, hanem már az egykori Orosz Birodalomhoz, majd a Szovjetunióhoz tartozó, több száz éves hódításaikról is lemondjanak. Elfogadva, hogy az erősebb Nyugathoz való alkalmazkodásnak nincs értelmes alternatívája, még akkor sem, ha ez Moszkva számára szokatlan kötelmekkel jár. Oroszország a 19. században volt már a nagyhatalmi rendszer része, s nem volt rosszabb partner a többinél. Gazdaságilag gyenge volt, politikailag elmaradott, de katonailag kikerülhetetlenül erős, bármit mondtak európai partnerei, meg sem állt a Csendes-óceánig. Gazdaságilag most is gyenge, de már katonailag is megkerülhető. Ám a mérleg mégsem rosszabb, hiszen – és minden jogos kétely mellett is történelmileg ez a lényeg – politikailag a mai kor legmodernebb értékrendjéhez közelít. Ahhoz, amely a demokrácia, az emberi jogok és a humánus fejlődés világrendje, és amelynek fő ereje a „nemzetközi közösségnek” nevezett euroatlanti politikai-hatalmi elit. Ha ebbe beilleszkedik az orosz vezető réteg, akkor mindenki jól jár, életében először még az orosz nép is, amely az elmúlt évtizedben bebizonyította, hogy nemcsak tűrni és szenvedni, hanem vállalkozni és élni is tud. Ha úgy tetszik: nyugati és európai, ha hagyják. Ha saját ura és a külvilág nem kényszeríti „misztikus eurázsiai sajátosságba”, akkor a nagy orosz lélek is megnyílik a felvilágosodás eszméi előtt, miként a nagyorosz politika sem önösebb és erőszakosabb, mint a nagyamerikai, nagybrit, nagynémet, nagyfrancia stb.

Most úgy néz ki: hagyják, sőt szeretnék, hogy így legyen. Az ugyanis nem misztikum, hanem tény, hogy Oroszország folyamatos partnersége nélkül nincs sem európai, sem ázsiai biztonság. A tavalyi merényletek óta az is világos, hogy atlanti, tehát amerikai biztonság sincs nélküle. E prózai felismerést Bush költői formában mondta ki, amikor Putyinról megállapította: megbízható, látom a szemén. Valójában azt látta, hogy Putyin elfogadta az alkut: Oroszország letesz minden külső birtokáról, már a Kaukázusról és Közép-Ázsiáról is, ha cserébe egyben maradáshoz és modernizációhoz, sőt felzárkózáshoz kap segítséget a Nyugattól. A segítség fogalmába az is beletartozik, hogy jogot, szükség esetén támogatást kap önálló, külön érdekei védelmére is eddigi ellenségeitől. Akiknek immár partnere, maga is segítve a közös érdekek érvényesítését.

Olyan szép, hogy nem is lehet igaz? Fűrészfogú szövetségnek nevezik Moszkva és a Nyugat új viszonyát, amely – az elmúlt másfél évtized is ezt mutatta – jócskán tele van ellentmondásokkal. Ezek legtöbbje nem tűnik el, sőt. Ám ha jól alakulnak a dolgok, akkor a világ békés fejlődése szempontjából az bizonyul a legjobb elővigyázatossági intézkedésnek, hogy Oroszország most Nyugatra szerződött. Bízzunk benne, főleg, hogy ezen múlik minden: mekkora lesz a bizalom a „fapados” orosz képviselő körül az atlanti asztalnál.

A szerző a Népszabadság munkatársa