A bőség zavara

Először csak ízlelgetem őket. Ebbe is beleolvasok, abba is. Most épp egy olyanba, ami arról szól, agyi szinten hogyan hozunk döntéseket, vagyis milyen mechanizmusok játszódnak le a fejünkben, amikor választanunk kell két vagy több lehetőség közül. Ez nem csupán elmélet: a mágneses rezonanciának köszönhetően ma már látható, mikor melyik része dolgozik az agynak.

A szerző, Jonah Lehrer számtalan kísérletet vonultat fel a könyvében. Ezekre alapozza a következtetéseit. Például azt, hogy a túl sok információn való túl sok agyalás nem vezet mindig jó döntéshez. Egy harminc évvel ezelőtti kísérlet során pénzügyre szakosodott egyetemistáknak befektetési portfóliót kellett választaniuk, majd két csoportra osztották őket. Az egyik csoportnak azon kívül, hogy figyelhette a részvények ingadozását, semmi egyéb információ nem állt a rendelkezésére. Ezzel szemben a másik csoport megkapott minden lehetséges információt a befektetés menedzseléséhez. Az eredmény? A minimális információval rendelkező csoport kétszer annyit keresett a befektetésen, mint a sok információval rendelkező csoport. A kísérlet vezetője ezt azzal magyarázta, hogy az információbőség csökkenti a figyelmet. Ez egybecseng az azóta egyre fejlettebb agyvizsgálási technikák eredményével: az emberi agy nem bír befogadni egyszerre túl sok információt, nem erre van berendezkedve, és amikor túllépünk egy bizonyos mentális határt, az agy racionális része már nem tud parancsolni az érzelmi résznek, vagyis az érzelmek veszik át a gyeplőt az ész helyett. A mentális határ túllépése idegességgel jár, rossz döntésekkel és éhséggel. Elfog bennünket az édesség utáni vágy, mert a túlterhelt agy cukrot akar.

Ezek társadalmi szempontból is nagyon érdekes dolgok. Hiszen a posztmodern ember egyik legnagyobb problémája, hogy nem bír választani a túl sok lehetőségből. Körbe van velük véve, mint én a könyvekkel, és semmiből sem akar kimaradni, mindet szeretné. Az ifjúságkutatások is bizonyítják, hogy sok esetben a mai fiatalok is a bőség zavarának rabjai, azért nem akarnak, mernek elköteleződni valami vagy valaki iránt, mert félnek attól, hogy ezzel kirekesztik magukat az élet sokszínűségéből. Hogy nem élnek meg valamit, amit megélhetnének. Az agyi dolgok ismeretében talán nem véletlen, hogy köztük is egyre több az ideges, frusztrált, elhízott és döntésképtelen vagy döntésodázó ember (de hát a döntésodázás is döntés).

Egyébként nem könnyű a dolgunk. Vegyünk csak egy parkettaüzletet. A lakásukat épp berendező fiatal ismerőseim már hónapok óta nézegetnek, válogatnak, ez is tetszik, az is, aztán megint más, aztán megint az első, és ugyanez van a csempével, a bútorral... Már belefáradtak, már nem is tudnak örülni.

Amikor mi rendeztük be az első fészkünket, alig volt miből választani. Nem mintha az jobb lett volna. De legalább örültünk.