Nem vagyunk láthatatlanok

Anikóval a szüleinkről mesélünk, ki hogy van. Ennél a pillanatnál eszmélek fel, hogy milyen jó vele kapcsolódni, milyen más anyuról mesélni valakinek, aki kislányként még emlékszik a szüleimre, amikor életerősek voltak, és úgy tűnt, sosem öregszenek meg. Nem mondom neki, de érzem, összekapcsol bennünket a közös múlt, a gyerekkor egy ma már idealizált szakasza, egy letűnt kor. Mert akkor, ott mi kísértük a szüleink felnőtt éveit, láttuk az ő teljesítményüket, s nemcsak a saját gyerekkorunk zajlott, hanem az ő életük legjelentősebb szakasza is, amikor gyermekeket neveltek, alkottak, hajtottak. Anikóval ezeknek az emlékeknek a közös őrei vagyunk, mi és még néhány ember. Elérkeztünk az életünk olyan szakaszába, amikor ezek nagyon is lényeges tényezők lesznek. Anyu történetének, az ő anyukájával zajló barátságának mi vagyunk a hírvivői, még ha csak annyiszor is, ahányszor kutyasétáltatás közben összefutunk.

Marika néni a nagylányom ovis tanító nénije volt. Bár csak egy évig volt vele napi szinten, évekig találkoztunk, amolyan csiripelős, mosolygós, de közben pedig tudtam, szigorú tanító néni. Összefutottunk az egyik boltban, felismert, megleste a kislányom, és elmesélte, olvassa az írásaim. Mindig meglepődöm, ha olyanok jeleznek vissza, hogy kísérik az életem, akik figyelme megtisztel. Mert ez azt is jelenti, nemcsak én tartom ezeket az embereket a szívemben, hanem ők is engem.

Hatással vagyunk egymásra, évekkel, évtizedekkel később is. Akkor is, ha csak néhány beszélgetés emléke köt össze bennünket.

Az emberek közti kapcsolati háló sokkal erőteljesebb, mint azt gondolnánk.

Piláteszen találkoztam a volt kolléganőmmel, akivel egy iskolában tanítottunk, és nagyon jó szívvel emlékszem rá, mert nagyon kedves embernek ismertem meg, aki időt szánt a gyerekekre. Mónika már nem ismert fel, megértem, sokat változtam az évek alatt, kilók fel s le, a hajszínem is alakult. De én emlékeztem rá, és tudtunk kicsit kapcsolódni, felidézni a múlt egy szeletét, megosztani, kinek miként alakult a sorsa, és váltani egy mosolyt, mert abban a pillanatban a tizenöt éve nem látott jó ember állt előttem.

Hiába telnek az évek, vannak személyek, akikkel ugyanott lehet folytatni a nyitott beszélgetést, ahol abbahagytuk.

S ez milyen szerencse! Hogy vannak ilyen egyszerű kapcsolatok, amiket nem bonyolított az élet.

Az ilyeneknek egységesek a határai, van létjogosultságuk, de az ilyen kapcsolatok időben és térben korlátozottak. Hála ezeknek érezzük, hogy közösségben nem vagyunk láthatatlanok.