A belorusz elnök a belorusz nyelv ellen

A cári birodalomban egyszerűen oldották meg ezt a kérdést: betiltották a belorusz nyelvet. Ugyanúgy, ahogyan az ukránt. Vagy a litvánt. A litvánokat ugyanaz a keserű sors érte utol, amit korábban ők szántak önálló államiságuk idején a beloruszoknak. Az októberi forradalom után megcsillant a remény, hogy a belorusz nemzeti fejlődés megindulhat. Sztálin – grúz létére – a nagy orosz sovinizmus megszállottja volt és feleslegesnek tartotta az ukrán kultúra önállóságát éppen úgy, mint a beloruszokét. Az ukránok azonban túlságosan sokan voltak, azért mégsem lehetett vagy negyvenmillió embert kitelepíteni, mint annak idején a krími tatárokkal, a volgai németekkel, vagy éppen a csecsenekkel tette volt. Tehát a megfélemlítés, az értelmiségellenes terror eszközével szorította vissza az éhínség miatt amúgy is rossz fizikai és lelki állapotban lévő ukrán nemzetet. A beloruszok helyzete a háború után nagyon bonyolult lett. A németek ellen Belorussziában volt a legnagyobb ellenállás, kollaboránsok nem nagyon akadtak közöttük, ellentétben az ukránokkal. A fasiszták több ezer falut teljesen felégettek és jellemző tény, hogy Belorusszia csak a nyolcvanas évek közepére érte el 1941-es lélekszámát. Egyébként ezzel az indoklással lett Belorusszia az Egyesült Nemzetek egyik alapító tagállama, amelynek a világpolitikához, persze, semmi köze sem volt: arra nem akadhatott példa, hogy a belorusz küldött ne úgy szavazzon, mint az orosz, sőt arra sem, hogy a belorusz küldött belorusz lett volna. Az ötvenes évektől azonban változott a helyzet. Erős fejlődésnek indult a nemzeti irodalom: elegendő csak Alesz Adamovics, illetve Vaszil Bikov prózájára hivatkozni. És itt is volt egy sajátossága a belorusz kultúrának. A belorusz írók ugyanis vagy oroszul írtak, mint Adamovics, vagy maguk fordították oroszra anyanyelvükön fogalmazott műveiket, mint Bikov. A két nyelv, az orosz és a belorusz közelsége azt a gyakorlatot igazolhatta, de azért ez is a nyelvvesztés veszélyére figyelmeztetett. Hiszen az orosz és a belorusz nyelv nem áll közelebb egymáshoz, mint a cseh és a szlovák, de azért nincs az a szlovák író, aki csehül akarna írni.

Belorussziáról egy jó évtizede, amióta Alexandar Lukasenko az államfő, mint amolyan posztsztálinista országról ír a világsajtó. Lukasenko uralma alatt virágzik a korrupció, fittyet hánynak az emberi jogokra, nem nagyon törődnek a nemzetközi tiltakozásokkal. És hát a gazdasági helyzet is komoly aggodalomra ad okot. Minszk nem hajtott végre reformokat, nem is érdekli a piacgazdaság, minden maradt a régiben. Egy-két éve felmerült, hogy a teljesen értéktelen belorusz rubel helyett a viszonylag konszolidált orosz rubelt vezetnék be újra fizetőeszközként, és a két ország amolyan laza szovjet-államközösségben élhetne. Putyin eleinte helyeselte az ötletet, nem azért, mert gazdasági hasznot remélhetett volna egy ilyen lépéstől, hanem Belorusszia katonai-stratégiai helyzete fontos Moszkva számára. Kivált a NATO és az EU keleti terjeszkedése után. Úgy tetszik azonban, hogy a nagy lendülettel indult barátkozás abbamaradt. Putyin is rájött arra: Lukasenkóval az ember nem mehet közösen jobb európai társaságba.

De hát minek anyanyelvről, kultúráról beszélni, ha csupán egy posztsztálinista minszki zsebdiktátorról van szó, akinek jól-rosszul felmért pillanatnyi érdekei irányítják, szinte teljesen kiszámíthatatlanul, minden lépését? Néha azonban a Lukasenko-félék is tudnak világtörténelmi abszurditásokat produkálni. Mert minden bizonnyal ezek sorába tartozik, ha egy államfő – ráadásul egy nemzeti köztársaság elnöke – kijelentheti, mint ezt a közelmúltban Lukasenko tette, hogy „a belorusz nyelv nem alkalmas mélyebb gondolatok kifejezésére”. A mélyebb gondolatokat ki lehet fejezni a „nagy testvér” nyelvén, oroszul. Következésképpen nincsen semmi szükség arra, hogy energiát, és főleg pénzt pazaroljanak e nyelv fejlesztésére, ápolására, a nemzeti irodalom és színház támogatására. Sőt anyanyelvi iskolákra sincsen szükség. Noha a 2000-es népszámlálás adatai szerint a lakosság 92 százaléka vallja belorusznak magát, belorusz nyelven már csak az elemi és középiskolák 25 százalékában folyik az oktatás. (1995-ben még 76% volt az arány). Az 1995-ös tanévben még az első elemistáknak csak 25%-a kezdte a tanulást orosz nyelven, ma már 62%.

A 20. és a 21. század már régen elszoktatta az embereket a csodálkozástól. Ám az önfeladásnak ez a gyakorlata valóban szokatlan, még abban az esetben is, ha Lukasenkótól soha senki nem várta, hogy szovjet határőr politikai tiszti képzettségével valami különösebb harcosa lesz a belorusz nyelvnek és kultúrának. Lukasenko lépése annál meglepőbb, mivel a volt Szovjetunió utódállamaiban a helyi vezetők éppen az orosz nyelv ellen tesznek határozott lépéseket. Legutóbb Ukrajnában betiltották az orosz nyelvű tévéműsorokat. A Lett Köztársaságban az orosz iskolákat kívánják vegyes nyelvű oktatási intézményekké átalakítani, holott a lakosság harminc százaléka orosz anyanyelvű.

Egyébként Lukasenko csak akkor szólal meg beloruszul, ha falun jár, a „néppel” találkozik. Ám nehogy bárki is azt a következtetést vonja le, hogy más alkalmakkor, amikor oroszul szól, „mély gondolatokat” közöl a világgal.